Erika hangjából addigra szinte teljesen eltűnt a rémület; a helyét nyers, sistergő düh vette át.
– Hol vagytok? Itt állok az összes holmimmal, dobozokkal, bútorokkal! Miattatok most azt sem tudom, hová menjek!
Márk egyetlen pillanatra sem bizonytalanodott el.
– Otthon vagyunk.
– Akkor mondd a címet.
– Nem.
A vonal másik végén hallatszott, ahogy Erika élesen odaszól valamit a sofőrnek, aztán újra hozzánk beszélt. A hangja már a kiabálás határán remegett.
– Ezt nem tehetitek meg velem! Nem hagyhattok így magamra!
Mielőtt Márk válaszolhatott volna, én szólaltam meg:
– Nem hagytunk magadra. Te hoztál meg egy óriási döntést úgy, hogy senkitől nem kértél hozzá beleegyezést.
Erika abban a pillanatban taktikát váltott.
– Én az anyád vagyok, Márk. Ezt azért ne felejtsd el.
– Te az anyám vagy – felelte Márk halkan, de határozottan. – Én pedig a fiad. Nem pedig a nyugdíjas éveidre készített lakhatási terved.
Ez a mondat láthatóan ott talált, ahol a legjobban fájt. Márk korábban soha nem fogalmazott ennyire kíméletlen egyértelműséggel.
– Mindazok után, amit érted tettem… – kezdte Erika, és most már reszketett a hangja.
Márk azonban nem engedte, hogy ez kizökkentse.
– Ez nem bosszú. Ezek határok. Lillával nem akarunk senki mással együtt élni. Szükségünk van a saját otthonunkra, a saját terünkre, és egy olyan házasságra, amely csak rólunk szól.
– Ő fordított ellenem – vágta rá Erika hidegen.
– Nem – mondta Márk. – Ezt nekem már sokkal korábban meg kellett volna lépnem.
Megint csend telepedett közénk. Néhány másodpercig csak a vonal halk zaja hallatszott.
– Van egy másik házatok? – kérdezte végül Erika.
– Fél éve – válaszoltam. – Előre átgondoltunk mindent, mert tudtuk, hogy valami ilyesmi bármikor megtörténhet.
– Ti átvertetek engem.
– Nem – mondta Márk. – Egyszerűen abbahagytuk, hogy hagyjuk: helyettünk hozz döntéseket.
Erika ekkor sírni kezdett. Hogy őszintén-e, vagy csak újabb eszközként használta a könnyeket, azt nem tudom. Azt hajtogatta, nincs hová mennie, az ideiglenes szállás rettenetesen drága, és egy család nem bánik így egymással. Márk nyugodt hangon bediktálta neki egy bútorozott bérlakásokat kínáló iroda telefonszámát, valamint annak az ingatlanosnak az elérhetőségét, aki rövid távú lakhatással foglalkozott. Ezeket nem az utolsó pillanatban kerestük elő. Előre felkészültünk. Nem azért, mert tartoztunk neki ezzel, hanem mert a valódi határok nemcsak kemények, hanem átgondoltak is.
Erika még egy köszönömöt sem mondott. Egyszerűen ránk csapta a telefont.
Azt hittem, ezzel lezárult az egész.
Tévedtem.
Alig telt el két óra, amikor Márk telefonja jelzett. Üzenet érkezett Erikától:
„Elindultam hozzátok. Ezt a beszélgetést ma befejezzük.”
Azonnal bekapcsoltuk a bejáratnál lévő kamerát.
A költöztetőkocsija már éppen bekanyarodott abba az utcába, ahol a valódi otthonunk állt.
Abban a pillanatban értettem meg végleg valamit: azok az emberek, akik évek óta semmibe veszik mások határait, ritkán torpannak meg az első elutasításnál. Számukra a „nem” nem válasz, hanem kihívás.
Márk rögtön felhívta a biztonsági szolgálatot, és világosan közölte, hogy senkit nem engedhetnek be. Akkor sem, ha az illető az édesanyja. Ezután rövid üzenetet írt neki:
„Nem fogsz bejutni. Menj abba a lakásba, amelynek az elérhetőségét megadtuk.”
A válasz szinte azonnal megérkezett:
„Nyissátok ki a kaput. Tudom, hogy otthon vagytok.”
És ekkor már egyetlen csepp bűntudat sem maradt bennem. Mi semmi rosszat nem tettünk.