A telefon ismét csörögni kezdett.
— Engedjétek ki a kaput.
— Nem — felelte Márk röviden.
— Én neveltelek fel téged.
— Igen.
— Mindent feláldoztam érted.
— Tudom.
— Hogy vagy képes így megalázni engem?
Márk egy pillanatig a kijelzőt nézte, aztán halkan, de teljes nyugalommal megszólalt:
— Megalázás az, amikor valaki eladja a saját otthonát úgy, hogy előtte senki nem egyezik bele abba, hogy hozzánk költözzön. Ezt te döntötted el.
Erika ekkor először valóban elhallgatott.
Néhány másodperc múlva már jóval halkabban kérdezte:
— Vagyis ti kezdettől fogva nem akartatok beengedni?
— Nem — mondta Márk. — Mert akárhányszor megpróbáltuk kijelölni a határainkat, te úgy tettél, mintha azok nem is léteznének.
Én is megszólaltam:
— Ha most akár csak egyszer is beengednénk, abból többé nem lenne ideiglenes helyzet. Onnantól kezdve itt maradnál.
A kameraképen láttuk, ahogy a kapunál állva hadonászik, és kétségbeesetten próbál magyarázni valamit a biztonsági őrnek. Az őr azonban mozdulatlan maradt, mintha kőből faragták volna.
Végül Márk újra beszélt:
— Van választásod. Elmehetsz abba az albérletbe, amit intéztünk. Mehetsz Nóra nénémhez. Kivehetsz egy szállodai szobát. De ebbe a házba nem költözöl be.
— Szóval így ér véget az egész? — kérdezte Erika szinte suttogva.
— Igen — válaszolta Márk. — Pontosan így.
A vonal megszakadt.
Ezúttal a teherautó végre megfordult, és elhajtott.
A csend, amely utána ránk telepedett, nem győzelemnek érződött. Nem volt benne diadal, sem elégtétel. Inkább béke volt. Olyan tiszta, régóta várt nyugalom, amely szinte idegennek hatott a sok feszültség után.
Márk leült, a tenyerébe temette az arcát, és hosszú ideig egyetlen szót sem szólt. Amikor végül felnézett, már nem egyszerűen kimerültnek tűnt. Olyan volt, mintha valami végleg megváltozott volna benne.
— Ezt már sokkal korábban meg kellett volna tennem — mondta.
— Lehet — feleltem csendesen. — De most megtetted.
És abban a pillanatban ez elég volt.
Az ezt követő hetek nem voltak könnyűek, mégis különös tisztaságot hoztak. Erika egyre ritkábban telefonált. Úgy látszott, végre kezdte felfogni, hogy nyomásgyakorlással többé nem tud minket sarokba szorítani. Végül talált magának átmeneti lakhatást, később pedig vett egy kisebb lakást a nővére közelében.
Természetesen a rokonságnak egészen más történetet adott elő. Szerinte mi szívtelenek, ridegek és hálátlanok voltunk. Csakhogy azok, akik elég jól ismerték őt, mindig ugyanazt az egyszerű kérdést tették fel neki:
— Egyáltalán hívtak téged oda?
Erre pedig soha nem tudott értelmes választ adni.
A házasságunk mindezek után nem meggyengült, hanem éppen ellenkezőleg: erősebb lett. Nem azért, mert Erika teljesen eltűnt az életünkből, hanem azért, mert Márk végre kilépett abból a szerepből, amelyet az anyja hosszú éveken át rákényszerített. Többé nem kezelte Erika minden válságát parancsként, amelyre azonnal ugrania kell.
Néhány hónappal később véletlenül elhaladtam annak a bizonyos fényűző ingatlannak a közelében. A ház előtt egy család állt; nevettek, bőröndöket pakoltak ki, láthatóan éppen a beköltözésre készültek. Akaratlanul is elmosolyodtam, amikor eszembe jutott, milyen rendíthetetlen magabiztossággal hitte Erika, hogy az a ház már az övé.
Az a pánik, amelyet akkor hallottam a hangjában, nem más volt, mint az önhittség zaja, amikor életében először zárt ajtóba ütközik.
És őszintén szólva, azt az ajtót már hosszú évekkel korábban be kellett volna zárni.