A második koccintás után Erzsébet belekóstolt a majonézes céklás heringsalátába, aztán olyan hangosan szólalt meg, hogy az asztal túlsó végén is mindenki hallja:
– Katalin, ez túl sós lett. Szerintem a cékla. Vagy a heringet nem áztattad ki rendesen.
Mintha valaki elvágta volna a beszélgetések fonalát. Huszonöt ember némult el egyszerre. Akadt, aki zavartan a tányérjára meredt, más a poharát kezdte forgatni. Én pedig éreztem, ahogy lángba borul a fülem.
– Akkor főzz magadnak – mondtam. – A konyha szabad.
Erzsébet összerezzent, mintha nem is tőlem várta volna ezt a választ.
– Jaj, csak vicceltem – szabadkozott. – Miért kell ezt mindjárt így felkapni?
– Nem mindjárt kaptam fel – feleltem. – Három napig készültem huszonöt emberre. Ingyen. A te születésnapodra. Az én lakásomban.
A csend most már súlyosabb lett, mint előtte. István lassan letette a dugóhúzót az asztalra.
– Katalin – szólalt meg halkan. – Ezt majd később beszéljük meg.
– Később mikor? – néztem rá. – Miután még harminc tányért elmosogattam?
Nem vártam meg, mit válaszol. Kimentem a konyhába. Reszketett a kezem, de nem félelemből. A dühtől. Tizenkét éve ment ez. Nagyjából száz vendégség. És Erzsébettől egyetlenegyszer sem hallottam annyit, hogy köszönöm. Csak a hibák: egyszer kevés a só, máskor túl sok; nem jó a terítő; rossz helyen vannak a villák; nem elég vékony a szeletelés.
Aznap este, amikor az utolsó vendég is elment, István bejött utánam a konyhába.
– Megszégyenítettél a húgom előtt – mondta.
Éppen a poharakat mostam. Huszonhat darab lett volna, de Erzsébet egyet eltört, és még bocsánatot sem kért érte.
– Te pedig engem aláztál meg huszonöt ember előtt – válaszoltam. – Azzal, hogy egy szót sem szóltál.
István nem vitatkozott tovább. Bement a hálószobába, és erősen, nyomatékosan becsukta maga mögött az ajtót.
Én meg ott maradtam a mosogató mellett egyedül. Ahogy mindig.
Aznap este megszámoltam mindent: nyolcvanöt tányér, huszonöt pohár, három tepsi, öt fazék, salátástálak, mártásos edények, evőeszközök. Két óra húsz perc tiszta munka a csapnál. Hajnali egyre végeztem. Lekapcsoltam a villanyt, aztán leültem a konyhai hokedlire. Égett a hátam. Az ujjaim megdagadtak a forró víztől.
Egy héttel később István közölte, hogy szilveszterre harminc vendég érkezik hozzánk.
Harminc. Már meg sem lepődtem. Csak felírtam a számot egy papírra, és kitűztem a hűtőszekrényre.
Három napig főztem megállás nélkül. Huszonkilencedikén kezdtem. Kocsonya, hideg aszpikos fogás, háromféle saláta, halas pite, sült kacsa, parasztos burgonya, hidegtálak, falatkák, két torta. István vett egy karácsonyfát, felállította a nappaliban, és rátett egy fényfüzért. Ennyi volt az ő része az ünnepből.
December harmincegyedikén délután négykor felkötöttem a kötényemet. Azt a régit, kéket, amelynek a zsebében mindig ott tartottam a konyharuhát. Tizenkét éve használtam ugyanazt. Kifakult, néhol elvékonyodott az anyaga, az egyik pántját már kétszer is vissza kellett varrnom.
A vendégek hét körül kezdtek szállingózni. Kilenc órára megtelt a nappali: harminc ember zsúfolódott össze odabent. Unokatestvérek, munkatársak, szomszédok, Erzsébet a férjével. István az előszobában állt, kezet rázott, ölelgette az érkezőket, hátba veregette a férfiakat. Én pedig hordtam az ételeket a konyhából a nappaliba. Oda-vissza. Oda-vissza.
Fél tizenegykor tettem ki az asztalra a negyedik adag hidegtálat, mert az első hármat már eltüntették. Aztán visszamentem a konyhába a meleg ételért. A kacsa még a sütőben sült készre. A krumpli a fazékban hűlni kezdett, azt újra kellett melegíteni. Feltettem egy serpenyőt a tűzre.
Ekkor István benézett a konyhába. A nyakkendője félrecsúszott, az arca kipirult, a kezében poharat tartott.
– Hol van már a meleg? – kérdezte. – Várják a vendégek. László már harmadszor érdeklődik.
A tűzhely mellett álltam. Foltos kötényben. A kezem hagyma-, fokhagyma- és halszagú volt. A fal túloldalán harminc ember nevetett, akiket ő hívott meg. És akiket én etettem.
– Mindjárt kész – mondtam.
– Akkor igyekezz egy kicsit – kortyolt bele a poharába. – Ünnep van.
Ünnep. Három napja főztem. Harmincegyedikén reggel hatkor keltem. Nem sminkeltem ki magam, nem csináltam meg a hajam. Nem jutott rá idő. Még át sem öltöztem: a kötény alatt ugyanaz a pulóver volt rajtam, amelyben délelőtt a halat tisztítottam.
István visszament a nappaliba. Hallottam, ahogy vidáman bemondja: „Mindjárt jön, mindjárt, a meleg már úton van!” Aztán felcsattant a nevetés.
Lenéztem a kezemre. Vörös volt.