Érdes volt a bőröm. A bal csuklómon ott égett a tepsi nyoma, még tegnapról, amikor a süteményt emeltem ki a sütőből. Tizenkét év. Kilencvenhat vendégség. Alkalmanként tizennégy óra munka. Ez összesen ezerháromszáznegyvennégy óra. Ötvenhat teljes nap az életemből, amit ezen a konyhán hagytam, István társasága kedvéért.
És ő ezalatt egyetlen tányért sem mosott el.
Ökölbe szorult a kezem. Nem kirobbant belőlem valami, inkább elmozdult odabent. Mint egy retesz, amelyet hosszú évek után végre félrehúznak.
Elzártam a tűzhelyet. Leoldottam magamról a kötényt, gondosan összehajtottam, és letettem az asztalra, a félig felvágott citrom mellé.
Aztán bementem a nappaliba.
Harmincan ültek a hosszú asztal körül. István a főhelyen trónolt. Erzsébet mellette, jobb kéz felől, piros ruhában, pezsgőspohárral az ujjai között. László éppen egy pogácsát rágott. Valakinek a felesége a karácsonyfán igazgatta a girlandot.
– István – szólaltam meg.
Hátrafordult. Még mindig mosolygott.
– Te hívtad őket. Akkor te is szolgáld ki őket.
Csend lett. Harminc szempár szegeződött rám. László abbahagyta a rágást.
– A meleg étel a tűzhelyen van – folytattam nyugodtan. – A kacsa a sütőben, a krumpli a fazékban. A tányérok a felső szekrényben. A mosogatószivacs a mosogató alatt. Bár valószínűleg fogalmad sincs róla, mert tizenkét év alatt egyszer sem kerested.
– Katalin – állt fel István lassan. – Mi ütött beléd? Mindenki előtt?
– Téged nem zavart, hogy mindenki előtt ugráltatsz – mondtam. – Amikor tányérokat hordok ki, akkor nem szégyellsz. Amikor hajnali hattól kötényben robotolok, akkor sem. Amikor Erzsébet a saját házamban az én főztömet bírálgatja, akkor sem jössz zavarba.
Erzsébet kinyitotta a száját. Aztán becsukta. Majd mégis megszólalt:
– Katalin, hát te mégiscsak…
– Mégiscsak mi vagyok? – fordultam felé. – Feleség? Igen. Feleség vagyok. Nem szakácsnő harminc emberre. Nem mosogatólány. Nem pincérnő.
Végignéztem az asztalon. Maszatos tányérok, összegyűrt szalvéták, borfoltok a terítőn, amelyet három órával korábban még vasaltam.
– Boldog új évet – mondtam.
És kimentem.
Felmentem a hálószobába, becsuktam magam mögött az ajtót. Úgy, ahogy voltam, lefeküdtem az ágyra, abban a pulóverben, amely még mindig halszagot árasztott. Lent először néma csend volt. Aztán edények csörrentek, valaki tányérokat tologatott. Kisvártatva megindult a víz a konyhában.
Feküdtem, és hallgattam. A szívem egyenletesen vert. A kezem már nem remegett.
Fél óra múlva István feljött. Benyitott, és megállt a küszöbön.
– Elmostam néhány tányért – mondta. – Négyet.
Négyet. A százhúszból.
– A maradék száztizenhat még vár rád – feleltem anélkül, hogy megfordultam volna.
Állt még egy darabig. Aztán visszament. Nemsokára újra hallottam a víz zúgását.
Azon az éjszakán István életében először elmosott egy tányért. Aztán egy másodikat. Majd egy harmadikat is. A vendégek közül többen segítettek: valaki összeszedte az edényeket, más letörölte az asztalt. László kivitte a szemetet. Erzsébetről később azt mondták, hogy a nappaliban ült, és egy szót sem szólt.
Én odafent feküdtem, és a plafont néztem. Az új év nélkülem kezdődött el. Hallottam lentről a tévét, amikor éjfélt ütött az óra. Senki nem jött fel értem.
Fél egy körül aludtam el. Nyugodtan. Tizenkét szilveszter után először úgy, hogy nem ázott a kezem, és nem sajgott a derekam a fáradtságtól.
Eltelt egy hónap. István azóta nem hív vendégeket. Nincs több telefon, nincs olyan, hogy „a többiek beugranának”. Csak hallgat. Nehezen, sértődötten. Vacsoránál a tányérját nézi. A saját tányérját, amelyet mostanában néha már ő mos el. Nem mindig, de előfordul.
Erzsébet hetente egyszer telefonál. Nem nekem, neki. Foszlányokat hallok csak: „megalázott téged”, „mások előtt”, „egy rendes feleség ilyet nem csinál”. István hallgatja, hümmög, aztán leteszi, és tovább némul.
László, amikor összefutottunk az udvaron, először elkapta a tekintetét. Aztán mégis odavetette:
– Kár volt így. De értelek.
Én jól alszom. A kezem begyógyult, a csuklómon eltűnt az égés nyoma. A kötény a fogason lóg, tisztán, kivasalva. Egyetlenegyszer sem vettem fel az elmúlt hónapban.
Túl messzire mentem akkor, harminc vendég előtt? Vagy éppen az a tizenkét évnyi hallgatás volt túl sok?