Eszter úgy állt ott, mintha fejbe vágták volna. A hálószoba felől ekkor kilépett egy fiatal nő: csinos volt, és Eszter selyemköntösét viselte. A könnyű anyag alatt feltűnően domborodott a hasa — túl kerek volt, túl szabályos, túl hamis.
– Ő Vivien – mondta Gábor, mintha csak egy vendéget mutatna be. – Gyereket vár tőlem. Neki biztonság kell. Nekem pedig olyan feleség, aki otthon van, nem pedig állandóan ügyeletben rohan. Szóval menj.
Vivien szégyenlős mosolyt erőltetett magára, közben óvatosan végigsimított a műhasán. Ez az olcsó, szánalmas színjáték volt az utolsó csepp.
Eszter nem szólt semmit. Nem kiabált, nem könyörgött, nem vágott hozzá szemrehányásokat. Még csak sírni sem kezdett. Némán megragadta a bőröndöket, megfordult, és kilépett a lakásból. Belül olyan üresség tátongott benne, mintha még a saját gondolatai visszhangja is elnémult volna.
Nem volt hová mennie. A családja egy másik városban élt. Barátnők, akiknél meghúzhatta volna magát egy éjszakára, már nem nagyon maradtak; a munka, és az a házasság, amelyben mindig mások elvárásaihoz kellett igazodnia, lassan mindenkitől elsodorta. Egyetlen hely jutott eszébe, ahol még biztonságban érezhette magát: a kórház.
Taxival ment be. Az ügyeleti raktárhelyiségben letette a csomagjait, aztán kabátostul belépett az orvosi szobába. András főorvos, az ősz halántékú, sokat látott sebész, akinek tekintete egyszerre volt meleg és átható, ránézett: a sápadt arcára, a lábánál álló bőröndökre, és egyetlen kérdés nélkül megértett mindent.
– Maradj itt, Eszter – mondta halkan. – A kanapé szabad. Nem te vagy az első, és nem is az utolsó, aki itt húzza meg magát. Őszintén szólva régóta nem láttalak élő embernek mellette. Ki tudja, talán éppen most kezdődik valami más.
Eszter hálásan bólintott. Nem faggatták, nem sajnálkoztak fölötte, nem mondtak nagy szavakat. Csak csendes megértést kapott, és abban a pillanatban ez mindennél többet ért.
Lefeküdt a régi, besüppedt kanapéra, de az álom messze elkerülte. A fejében tompa súlyként kavargott a megaláztatás, a csalódás, az árulás érzése. Végül felült, majd kiment a kórház udvarára. Az éjszaka hűvös volt és nyugodt. Az egyik padon, a késői óra ellenére, egy férfi ült kórházi pizsamában. A léptek zajára hátrafordult.
Ő volt az. Márk. Az a férfi, akit Eszter a bokrok közül húzott ki.
Márk végigmérte az arcát, észrevette a könnyek nyomát, aztán kertelés nélkül megkérdezte:
– Miattam történt?
– Nem – felelte Eszter csendesen. – A férjem egyszerűen kidobott. Mindent, ami az enyém volt, kirakott az ajtó elé, és engem is vele együtt.
Márk elgondolkodva bólintott, majd váratlanul halvány mosoly jelent meg az arcán.
– Akkor engedje meg, hogy gratuláljak.
Eszter értetlenül nézett rá.
– Mihez?
– Ahhoz, hogy végre megszabadult valakitől, aki nem becsülte magát. Aki képes volt egyedül hagyni az éjszakában egy haldokló ember mellett. Aki nem nőt látott önben, hanem cselédet. Mondja, megérdemelte ez az ember a hűségét? Ön megmentette az életemet, ő pedig arra sem volt képes, hogy egyszerűen ott maradjon maga mellett. Kell ennél világosabb bizonyíték arra, ki az erősebb? Örüljön, doktornő. Szabad lett.
A szavai nem voltak gyöngédek, mégsem bántottak. Nem kegyetlenség áradt belőlük, hanem tiszta, józan igazság. Úgy csapódtak Eszter tudatába, mint a hideg víz egy hosszú ájulás után. Aznap éjjel először nem fájdalmat érzett, hanem megkönnyebbülést. Márknak igaza volt. Mindenben.
Eltelt egy év.
A műtő erős lámpafénye fehéren öntötte el a termet, élesen kirajzolva Eszter fegyelmezett, teljes figyelembe merült alakját.