A keze nyugodtan, biztos ritmusban dolgozott; minden apró mozdulatában benne volt az évek alatt megszerzett fegyelem, mintha az élet maga csiszolta volna tökéletesre. Eszter pontosan ott állt, ahol lennie kellett. És végre boldog volt.
— Eszter doktornő, megint rózsák! — súgta oda Krisztina nővér, miközben egy hatalmas, fehér virágokkal teli kosarat tolt be az előkészítőbe. — Márk aztán tényleg úriember.
Eszter halványan elmosolyodott, de a tekintetét nem vette le a monitorról.
— Makacs, mint az öszvér.
— Na, ilyen egy igazi férfi! — sóhajtott Krisztina. — Az enyém nőnapra vízforralót vett. Azt is csak azért, mert az utolsó pillanatban eszébe jutott, hogy valamit illene.
— Márk egyszerűen attól tart, hogy itt, a kórházban valaki elcsábít — jegyezte meg Eszter félmosollyal. — Úgyhogy tartja a frontot.
A könnyed beszélgetést hirtelen megszakította a hangosbemondó recsegő hangja:
— Eszter doktornő, azonnal a hármas műtőbe! Szúrt seb, hasüregbe hatoló sérülés. Kritikus állapot!
Eszter néhány gyors, pontos mozdulattal befejezte, amit éppen csinált, átadta a beteget az asszisztensnek, majd menet közben lerántotta a kesztyűjét, és sietve a hármas műtő felé indult.
Odabent már mindenki készenlétben volt. A sérültet a műtőasztalra emelték, a piszkos, szakadt ruhákat ollóval vágták le róla. Eszter közelebb lépett, felvette a maszkot, aztán egy pillantást vetett a beteg arcára.
Egyetlen másodpercre megállt.
De nem a fájdalom miatt. Nem is azért, mert a múlt hirtelen beléhasított. Inkább valami hűvös, szinte tárgyilagos felismerés suhant át rajta.
Az asztalon Gábor feküdt. A volt férje.
Az arca beesett volt, a korábbi vonásait alig lehetett felismerni. Az arcából szinte csak csontok maradtak, bőrén megszáradt vér sötétlett. Úgy nézett ki, mint egy utcáról behozott, lepusztult csavargó.
Gábor még magánál volt. A szemhéja megrebbent, aztán kinyílt a szeme. Meglátta őt. A maszk fölött látszó tekintetet azonnal felismerte.
— Eszter… Eszterkém… te vagy az? — hörögte rekedten. — Hála az égnek… Ments meg… Az a Vivien… azt mondta, gyereket vár… de hazudott… A lakás kellett neki… Kirakott… Csavarogtam… Mindent megértettem… Ostoba voltam… Bocsáss meg… Gyere vissza… Többé nem teszem…
Felé nyúlt volna, de a keze reszketett, az ujjai erőtlenül szétnyíltak, képtelen volt megfogni bármit is. Eszter ugyanúgy nézett rá, mint bármelyik másik betegre. Nem volt benne harag. Szánalom sem. Csak a sebész hideg, összeszedett figyelme.
— László — mondta halkan —, altassuk.
Az aneszteziológus beadta a szert. Gábor hangja elmosódott, értelmetlen motyogássá vált, majd teljesen elhalt. László aggodalmasan pillantott Eszterre.
— Eszter… szóljak egy másik sebésznek? Biztos, hogy bírod?
— Miért ne bírnám? — vont vállat nyugodtan. — Régóta idegenek vagyunk egymásnak. Ez nem személyes ügy. Egy hasüregbe hatoló szúrt sérüléssel behozott beteg fekszik előttem. Nem volt feleségként állok itt, hanem sebészként.
Egy rövid pillanatra elhallgatott, aztán csendes, tiszta hangon hozzátette:
— És tudod, László, boldog vagyok. Igazán. Már teljesen mindegy, ki van ezen az asztalon.
László bólintott, de a tekintete akaratlanul is lejjebb siklott, Eszter műtősruhája alá rejtett alakjára.
— Eszter… te várandós vagy?
Eszter lenézett magára. A maszk alatt meleg, szelíd mosoly érintette meg az ajkát. Alig észrevehetően biccentett.
— Igen. Még nagyon az elején járok, de már érzem. A férjem még nem tudja. Ma este szeretném meglepni vele.
A kezébe vette a szikét. A hideg fém úgy simult az ujjai közé, mintha az akaratának meghosszabbítása lenne. Végignézett a műtőcsapaton, majd tekintete egy pillanatra megállapodott Gábor testén.
A hangjában finom irónia csendült, amikor megszólalt:
— Nos, kollégák… kezdjük összefoltozni ezt az utcáról beesett szerencsétlent?