— Akkor egyszerűen intézzük el, és kész.
És ekkor történt valami, amire Anna egyáltalán nem számított.
Nem kezdett kiabálni. Nem tört rá dühroham. Még csak az sem fogalmazódott meg benne, hogy bosszút álljon vagy „megleckéztesse” a férjét.
Egyszer csak különös nyugalom ereszkedett rá. Olyan tisztán látott, mint amikor az ember hirtelen megérti: ez nem egy nehezebb időszak. Ez nem átmeneti zavar. Ez egy működési rend. És vagy részt veszel benne, vagy kilépsz belőle.
— Nem — mondta Anna.
Péter pislogott egyet.
— Mi az, hogy nem?
— A jutalmat nem utalom át. Sem anyádnak, sem neked. Nincs olyan, hogy „csak csináljuk meg”.
Péter úgy meredt rá, mintha Anna pofon ütötte volna.
— Azt akarod, hogy tönkretegyenek? Fogalmad sincs, miféle emberek ezek!
— Te azt akartad, hogy engem tegyenek tönkre — felelte Anna egyenletes hangon. — Anyagilag. Mert könnyebb lett volna odaadni az én pénzemet, mint beismerni, hogy hibáztál.
Péter arca elsápadt.
— Ez nem igazságos.
— Az nem igazságos, hogy a hátam mögött írsz alá papírokat, aztán előre odaígéred az én jutalmamat — Anna a mosogatóba tette a csészét. — Nem vagyok köteles az életem árán kihúzni téged a bajból.
Pont ez volt az a rész, amin sokan vitatkoznának. Anna tudta jól, hogy lesz, aki azt mondaná: „a családban segíteni kell egymáson”. Más azt, hogy „a férjet nem hagyjuk cserben”. Megint más szerint „a tartozás közös ügy”. Ezek a mondatok szépen hangzanak addig, amíg ki nem derül, hogy téged senki sem kérdezett meg. Csak kijelöltek fizetőnek.
Eszterrel az ebédszünetben találkozott. Egy apró irodában ültek, ahol papír és automatás kávé szaga keveredett. Eszter asztalán jogszabályokkal teleragasztott iratjelzők hevertek.
— Figyelj — kezdte Eszter nyugodtan. — Ha nem írtál alá kezességet, akkor a tartozás az övé. Viszont fennáll a veszélye, hogy megpróbálja rád tolni a közös háztartásra hivatkozva. És még valami: lehet, hogy valakitől már úgy kért pénzt, mintha családi kiadásra kellene. Ezt dokumentálni kell.
— Hogyan? — kérdezte Anna.
— Számlakivonatokkal. Képernyőfotókkal. Üzenetváltásokkal. Ha lehet, beszélgetésekkel is. Nem kémkedésről beszélek. Védekezésről. Egyszer már belerángatott valamibe.
Anna bólintott, és érezte, ahogy lassan harag gyűlik benne. Nem is igazán Máriára volt dühös. Inkább arra, hogy ő tisztességesen élt, és közben azt hitte, a tisztesség kölcsönös dolog.
Este, amikor hazaért, Péter olyan feszült volt, mint aki vizsga előtt áll.
— Hívtak — vágta rá azonnal. — Ha péntekig nem rendezem, baj lesz.
— Akkor rendezd te — mondta Anna.
— Miből?! — csattant fel a férfi. — Nincs miből!
— Add el az autót. Alkudozz. Menj be a bankba. Kérj átütemezést. Keresd meg Gábort, aki belerángatott. Találj megoldást. De az én jutalmamhoz nem nyúlsz.
Péter egy lépést tett felé.
— Anna, te ezt nem érted. Ez a becsületemről szól.
— A becsület az lett volna, ha ideállsz elém, és elmondod az igazat — nézett rá Anna egyenesen. — Ezt nem tetted meg.
Ebben a pillanatban megszólalt a csengő. Anna még csak meg sem lepődött. Pontosan tudta, ki áll az ajtó előtt.
Mária szinte berobbant a lakásba, a cipőjét sem vette le.
— Na, átutaltad? — kérdezte köszönés helyett. — Péter azt mondta, már beleegyeztél.
Péter összerezzent.
— Anya, várj egy kicsit…
— Nem várok! — emelte fel a hangját Mária. — Engem hívogatnak! Azt mondták, ha nem oldjátok meg, mindenkinek baja lesz!
Mindenkinek. Tehát Mária is benne volt már. Már nem Péter döntéseiről volt szó, hanem „mindenkiről”. Közös felelősséget akartak csinálni az ő aláírásaiból.
Anna lassan az asztalhoz ment, elővette a jutalomról és a saját számláiról szóló iratokat tartalmazó mappát. Letette maga elé. Úgy, mintha határvonalat húzna.
— Mária — mondta halkan, de határozottan. — Az én jutalmamat nem fogják megkapni.
Az anyósa levegő után kapott.
— Hogy beszélsz te velem? Ki vagy te egyáltalán? A fiam felesége vagy!
— Nem pedig a pénztárcájuk — válaszolta Anna.
Mária Péter felé fordult.
— Hallod ezt? Semmibe vesz téged! Megszégyenít! Egy férfinak kellene irányítania!
Péter hol az anyjára nézett, hol Annára. És Anna most meglátta a tekintetében azt, amit korábban nem akart észrevenni: azt szerette volna, ha valaki más dönt helyette. Ha az anyja kierőszakolja. Ha a felesége enged. Ha neki nem kell választania.
— Akkor elmegyek anyához — mondta Péter élesen. — Ha így állunk.
Anna bólintott.
— Menj.
A férfi dermedten nézett rá.
— Te… te most kidobsz?
— Nem — felelte Anna nyugodtan. — Te oda mész, ahol felelősség nélkül szeretnek. Menj csak.
Mária ekkor hirtelen Péter felé kapott.