Megmarkolta a fia kabátujját.
— Na végre. Gyere. Majd még utánunk fut, meglátod.
Anna azonban nem futott utánuk. Csak becsukta mögöttük az ajtót, és néhány másodpercig mozdulatlanul állt az előszobában. A lakásban hirtelen egészen más lett a csend. Nem üresnek tűnt. Inkább józannak.
Az ezt követő hetek apró, de kitartó ütésekként érték. Péter hol telefonált, hol üzenetekkel bombázta. Egyszer könyörgött, máskor vádaskodott.
„Pénz miatt tönkretetted a családunkat.”
„Jéghideg vagy.”
„Neked csak a karriered számít.”
Mária hangüzeneteket küldözgetett. Az egyikben sírt, a másikban kiabált, a harmadikban meg újra és újra ugyanazt ismételgette: „Kötelességed segíteni.”
Anna ezeket már nem hallgatta végig. Nem vitatkozott, nem magyarázkodott. Inkább rendszerezni kezdett mindent. Iratokat, bankszámlakivonatokat, képernyőmentéseket. Feljegyezte azokat az utalásokat is, amelyeket Péter titokban intézett. Hamar kiderült, hogy nem egyetlen „projektről” volt szó. Több kölcsön is létezett, és a pénz egy részét Péter a munkatársaitól kérte el, miközben „családi kiadásokra” hivatkozott.
Egy nap Balázs, a főnöke, behívatta Annát az irodájába.
— Anna, nem akarok beleavatkozni a magánéletedbe — kezdte óvatosan. — De Péter megkereste néhány kollégánkat. Pénzt kért tőlük. Azt mondta, gondjaitok vannak a lakáshitellel.
Anna szája sarkában keserű mosoly jelent meg.
— Balázs, nekünk nincs lakáshitelünk.
— Sejtettem — bólintott a férfi. — Csak azt akartam, hogy tudd. Ez már a te megítélésedet is veszélyeztetheti.
Ekkor Anna először érezte igazán, hogy mekkora a tét. Nem a „család” szó súlya nyomta. Nem is a „kapcsolat” elvesztése. Hanem a munkája, a hírneve, mindaz, amit hosszú évek alatt épített fel. Péter ezt is képes lett volna magával rántani, egyszerűen azért, mert neki „nehéz”.
És itt jött az a pont, ahol más talán engedett volna. Anna kifizethette volna a prémiumából az egészet, csendben, botrány nélkül. Megőrizhette volna a látszatot. A nyugalmat. Csakhogy akkor az a pénz többé nem a munkája elismerése lett volna, hanem váltságdíj. Márpedig váltságdíjat nem egyszer fizet az ember. Azt újra és újra követelik.
Anna beadta a válókeresetet.
Péter teljesen biztos volt benne, hogy „mindent megfeleznek”. Egy telefonbeszélgetésben még ki is mondta:
— Azt hiszed, hogy csak úgy elsétálsz a pénzzel? Nem fogsz. Fele-fele lesz. És az adósságok is közösek.
Anna hallgatta, és közben furcsa szánalom maradt benne. De már nem Péter iránt. Hanem a régi önmaga iránt. Az iránt a nő iránt, aki azt hitte, a szeretet azt jelenti, hogy nem használják ki.
A tárgyalás száraz és tárgyilagos volt. Papírok, dátumok, kérdések, válaszok.
Eszter nyugodtan beszélt, minden fölösleges színpadiasság nélkül. Bemutatta a bíró előtt a kivonatokat, a titokban felvett kölcsönöket, azokat az ígéreteket, amelyeket Péter az anyjának tett anélkül, hogy a feleségével egyeztetett volna. A prémium Anna személyes jövedelmeként szerepelt. A tartozások pedig Péter saját kézzel vállalt kötelezettségeiként.
Péter sápadtan ült, és egyre csak ismételgette:
— Én jót akartam. Anyám erőltette.
A bíró felnézett az iratokból, és higgadtan ennyit mondott:
— Az édesanyja nem írta alá ezeket a kölcsönpapírokat.
Anna abban a pillanatban különös megkönnyebbülést érzett. Nem győzelmet. Nem diadalt. Csak azt, hogy végre valami a helyére került. Amit szavakkal nem tudott kiharcolni, azt számokkal és dokumentumokkal sikerült megmutatnia.
Az ítélet Máriát váratlanul érte. A tartozásokat Péter személyes kötelezettségeinek minősítették. A pénz egy része Anna különvagyonának számított. Nem sikerült áthárítani másra azt, amit Péter maga vállalt.
A tárgyalás után Mária utolérte Annát a folyosón, és sziszegve odavágta:
— Azt hiszed, nyertél? Egyedül fogsz maradni. Az ilyen nőket senki sem szereti.
Anna nyugodtan nézett rá.
— És maga szerint azokat a nőket szeretik, akiket fejőstehénnek néznek?
Mária úgy hátrált meg, mintha pofont kapott volna. Nem is a mondat fájt neki igazán, hanem az, hogy a régi módszerei többé nem működtek.
Néhány hónappal később Anna aláírta az új projektről szóló szerződést. Pont azt, amelyet Balázs korábban felajánlott neki. A prémiumát nem mások adósságaira költötte, hanem a csapata képzésére és a saját szakmai minősítésére. Végül azt a fotelt is megvette, amelyre régóta vágyott. Nem azért, mert „kényeztette magát”. Hanem mert ez az ő élete volt, és joga volt hozzá, hogy ne állandó feszültségben éljen.
Egy este üzenet érkezett Pétertől:
„Anya túl messzire ment. Most már értem. Beszélhetnénk?”
Anna elolvasta, de nem válaszolt azonnal. A konyhában állt, ahol végre béke volt, és vékony szeletekre vágott egy almát. Apró, hétköznapi jelenet volt, mégis hirtelen jelentéssel telt meg. Nem volt kiabálás. Nem volt követelőzés. Csak az ő keze, a kés, és az egyforma, tiszta szeletek. Irányítás. Nem mások felett. Saját maga felett.
Végül mindössze ennyit írt vissza:
„Nem.”
Aztán kikapcsolta a telefont.
Mert néha nem az a legfontosabb, hogy bármi áron egyben tartsunk egy családot. Hanem az, hogy végre ne a saját életünkkel fizessünk mások felelőtlenségéért.