Nyugodt mozdulattal felemelkedtem a helyemről, és átvettem a mikrofont.
— Köszönöm, drága férjem, ezt a rendkívül színes bemutatót a hibáimról — mondtam egyenletes, higgadt hangon, amely tisztán végigúszott az elnémult termen. — Annyira belelendültél, hogy néhány apró, de lényeges részlet valahogy kimaradt. Csak hogy mindenki pontosan értse — körbenéztem a dermedten figyelő vendégeken. — Ezt a gyönyörű éttermet, az élő zenét, a vacsorát, sőt még a mi szellemes ceremóniamesterünk olasz zakóját is én fizettem. Istvántól pedig a születésnapomra mindössze ezt a köszöntőt kaptam.
A teremben olyan súlyos csend ereszkedett le, hogy szinte hallani lehetett volna, ahogy valaki levegőt vesz. Ekkor Judit, a kolléganőm — aki sosem tudta elviselni az igazságtalanságot, és mindig egyenesen beszélt — élesen megtörte a hallgatást:
— István, ajándékot azért vettél a feleségednek?
István arca egy pillanat alatt kifakult. Tekintete kapkodva keresett valakit, aki mellé állna, de csak a barátnőim rosszalló pillantásaiba ütközött. Kinyitotta a száját, nyilván abban reménykedve, hogy majd elsüti valamelyik megszokott tréfáját, és az egészet nevetséges bohózattá alakítja, de ezúttal nem jöttek a szavak. Minden szem rászegeződött. Ajándék valóban nem volt. Se gyűrű, se parfüm, még egy szerencsétlen kis csokor mezei virág sem. Virágot kizárólag a vendégektől kaptam.
Nem akartam a némaságával végleg a földbe döngölni, ezért inkább a teremvezető felé fordultam. Gábor éppen akkor készült István barátainak asztalához vinni egy hatalmas tengeri herkentyűs tálat és két üveg drága konyakot.
— Gábor — mosolyogtam rá udvariasan. — Az én bankettmenüm teljes egészében rendezve van. Ezt a külön rendelést viszont, amelyet az urak egész este a bárból hozattak, ők maguk fogják kifizetni. Kérem, ossza szét közöttük a számlát. Most.
István három cimborája, akik láthatóan hozzászoktak ahhoz, hogy más pénzén mulassanak nagyvonalúan, teljesen ledermedt. Az egyikük még a villára szúrt olajbogyót is félúton felejtette, a szája előtt.
— Kati, most meg mit művelsz? — sziszegte István, miközben gyorsan visszaült, és lesütötte a szemét. — Kellemetlen a haverok előtt. Ünneplünk, nem?
— Pontosan, Istvánkám. Az én ünnepemen vagyunk. Más születésnapján pedig nem szokás ingyen itatni a hangadót.
Az este hátralévő része meglepően kellemesen telt. A kollégáim jókedvűen táncoltak, a barátnőim felszabadultan nevetgéltek. A férjem barátai komoran összedobták a pénzt a konyakra, amelyről hirtelen kiderült, hogy mégsem annyira fér bele a költségvetésükbe, majd sürgős teendőkre hivatkozva sietve távoztak. István az est végéig egyetlen szót sem szólt; csak ült, és a villájával a kihűlt halat piszkálta.
Később, már az étterem előcsarnokában, Mária asszony nem bírta tovább magában tartani a felháborodását. Éppen a vállamra terítettem a könnyű nyári blézeremet, amikor elém lépett.
— Katalin, te mindenki előtt megszégyenítetted a fiamat! — vágta oda, dühtől szikrázó szemmel.