— Rendes társaságban egy okos feleség akkor is óvja a férje tekintélyét, ha az éppen tréfálkozik! — folytatta élesen. — Ez az igazi női bölcsesség: tudni, mikor kell hallgatni.
Nyugodtan megigazítottam a táskám pántját, és egy pillanatig sem emeltem fel a hangom.
— Mária asszony, a női bölcsesség szerintem inkább ott kezdődik, hogy az ember meg tudja különböztetni a férfiúi tekintélyt a hétköznapi élősködéstől. Ha pedig egy felnőtt férfi abból merít önbizalmat, hogy a saját feleségét alázza a nő pénzén, az nem előkelő társasági viselkedés. Az legfeljebb egy olcsó vándorcirkusz műsorszáma.
— Szemtelen vagy! — sziszegte az anyósom, mert ennél jobb válasz már nem jutott eszébe.
Azzal sértetten megfordult, és méltóságteljesnek szánt léptekkel elindult a kijárat felé, miközben idegesen igazgatta nehéz, bársonyos szoknyáját. Olyan hatást keltett, mint egy öregedő Drakula, aki hirtelen ráébredt, hogy ebben a házban többé nem töltenek neki friss vért a poharába.
Otthon István úgy tett, mintha az egész este csupán jelentéktelen félreértés lett volna. Levetette a zakóját, besétált a konyhába, és kinyitotta a hűtőt.
— Kati, most komolyan, miért kaptad fel ennyire a vizet? — kezdte könnyednek szánt hangon. — Jó, talán egy kicsit túlzásba vittem a köszöntőt, de kivel nem fordul elő? Tudod, ilyen a humorom. Te meg ott, a fiúk előtt, teljesen kellemetlen helyzetbe hoztál ezzel a számlás jelenettel. Ezek után hogyan nézzek a szemükbe? Ráadásul az a Juditod sem tudja, hol a határ, azokkal az ajándékos kérdéseivel!
Lehúztam a cipőmet, bementem utána a konyhába, és töltöttem magamnak egy pohár vizet.
— A humorodat megismertem, István. Valóban sziporkázó volt. Most viszont rajtad a sor, hogy megismerkedj az új helyzettel.
Elővettem a telefonomat, megnyitottam a banki alkalmazást, és néhány mozdulattal elvégeztem, amit már rég meg kellett volna tennem.
— A pótkártyádat, amely az én számlámhoz tartozott, letiltottam. De nem csak a pénzügyeink válnak külön.
Egyenesen a szemébe néztem. Hagytam egy kis csendet, pontosan annyit, hogy felfogja: ezúttal nem fenyegetőzésről van szó.
— Holnap összepakolod a holmidat, és átköltözöl az édesanyádhoz. Időre van szükségem, hogy eldöntsem, miért is kellene az életembe olyan férfi, akinek a nevetéshez a saját felesége nyilvános megalázására van szüksége.
István mozdulatlanná dermedt, kezében egy darab sajttal. Az arca megnyúlt, a magabiztos póz egyetlen pillanat alatt lefoszlott róla, és ott maradt helyette egy zavart, kényelmes jóléthez szokott, ötvenkét éves kisfiú.
— Ezt most komolyan mondod? Pár ártatlan poén miatt képes lennél szétverni a családot?
— A családot nem a poénok teszik tönkre, István, hanem az élősködők. Az előadás véget ért, a függöny legördült. Most pedig ne haragudj, a szigorú ellenőröknek ideje aludniuk. Holnap munka vár rám.
Megfordultam, bementem a hálószobába, és csendesen, de határozottan becsuktam magam mögött az ajtót. Hosszú idő óta először könnyűnek és szabadnak éreztem a lelkemet. Az igazság végül megérkezett — nem hangosan, nem látványosan, hanem egyszerűen, hétköznapian és visszavonhatatlanul.