– Annácskám, drága lányom – zokogta bele a készülékbe Katalin, a szavai egymásba botlottak. – Gábor mindent elmondott… Ő nem is akarta igazán, István meg László beszélték rá! Azt mondták neki, hogy amíg te vagy az igazgató, a te részlegedhez senki sem mer majd hozzányúlni, hiszen „belső ember” vagy. Könyörgöm, kicsim, találj ki valamit! Neked van hatalmad, te vagy ott a főnök! Ne tedd tönkre a férjedet, börtönbe fog kerülni!
Anna némán hallgatta ezt a reszketeg, hízelgő, rémülettől csöpögő hangot, és közben valami hideg üresség terült szét benne. Hirtelen egészen világossá vált számára, hogy az a bizonyos „férfibüszkeség”, amelyet Katalin olyan buzgón védelmezett, remekül megfért a lopással, ha azt a „vezető beosztású feleség” árnyékában lehetett elkövetni. Megvetették az ő munkáját és rangját, de amikor pajzsként kellett volna használni egy bűncselekmény eltakarására, már nagyon is számítottak rá.
Másnap Anna behívatta Gábort az irodájába. A férfi lehajtott fejjel lépett be, kerülte a tekintetét; nyoma sem maradt annak a mesterségesen magára erőltetett fölénynek, amellyel korábban próbálta eltakarni a gyengeségét.
– Itt van a felmondásod, közös megegyezés helyett saját kérésre – mondta Anna higgadtan, és elé tolta a papírt. – A cégnek okozott teljes kárt visszafizeted abból a pénzből, amit anyáddal félretettetek. A biztonsági osztályt sikerült rávennem, hogy ne adják át az anyagot a rendőrségnek, de ennek két feltétele van: a teljes kártérítés és az azonnali távozásod. Ennyi.
Gábor remegő kézzel vette fel a tollat. Aláírta a lapot, aztán alig hallhatóan megszólalt:
– És mi lesz velünk? A házasságunkkal?
Anna arca nem rándult meg.
– A házasságunk akkor ért véget, amikor te úgy döntöttél, hogy az én pozícióm kényelmes eszköz arra, hogy lopj, aztán megúszd a következményeket – felelte csendesen. – Azt akartad, hogy többé ne legyek a főnököd? Megkaptad. Mostantól semmi közöm hozzád.
Nem emelte fel a hangját, és egyetlen könnycseppet sem hullatott. Néhány nappal később Gábor elvitte a lakásból a megmaradt holmiját. Amikor becsukódott mögötte az ajtó, Anna úgy érezte, mintha végre kiszivárgott volna a falak közül az a fojtogató nyomás, amely hónapok óta rátelepedett az életére.
Egyedül maradt. De ez az egyedüllét már nem üresség volt, hanem annak az embernek a szabadsága, aki nem engedte elvenni a méltóságát.