Még annyit sem, hogy „hogy van a fiam?”, sem egy „puszilom”, de még azt sem, hogy majd más módon segít a gyereknek. Csak ennyi: írjam alá, és legyen vége. Mintha Márk nem is a fia volna, hanem egy bekezdés egy szerződésben, amit egy tollvonással ki lehet húzni.
Ekkor a folyosó felől halk léptek neszezése hallatszott. Apró, mezítlábas talpak a linóleumon.
Márk megállt a konyhaajtóban. Rakétás pizsama volt rajta, a haja összevissza meredt az alvástól, a szeme még félig csukva. Viktória kezében a telefont nézte, ahonnan az imént a férfihang szólt.
– Anya… apa telefonált?
Viktória hirtelen hátrafordult, és elhallgatott. Egy pillanatra átfutott valami az arcán. Nem szégyen volt, inkább zavar. Nem számolt azzal, hogy a gyerek is felébredhet. Ő a „volt feleséghez” jött, nem egy anya otthonába.
Letettem a bögrét, odamentem Márkhoz, és leguggoltam elé.
– Nem apa volt, kicsim. Csak egy néni jött valami ügy miatt. Menj vissza a szobádba, mindjárt megyek utánad, jó?
Márk előbb Viktóriára nézett, aztán a telefonra, végül rám. Bólintott, majd visszaballagott. Hallottam, ahogy megzörren a takarója, aztán újra megszólalt a mesefilm halk zaja.
Behúztam utána az ajtót, és egy másodpercre megálltam a folyosón. A homlokomat a félfának döntöttem. Vettem egy levegőt, aztán visszamentem a konyhába. Belül minden összerándult bennem. A hétéves fiam hallotta az apja hangját, hallotta azt a fáradt, lekezelő „elegem van” hangsúlyt. Márk már nem olyan kicsi, hogy semmit se értsen. Talán a szavakat még nem rakja össze pontosan, de a hangszínt igen. Azt biztosan.
Viktória közben képernyővel lefelé letette a telefont az asztalra. Gábor nyilván bontotta a vonalat; amit akart, elmondta. A konyhára furcsa csend telepedett. Csak a falióra kattogott, a mosogató csapja ritkán cseppent egyet, fentről pedig tompa zene szűrődött le a szomszédoktól. Az ajtó mellett álltam, és azon gondolkodtam, vajon Viktória felfogta-e már, hogy Gábor nem a szövetségese. Vagy még mindig elhiszi, hogy ez a férfi „két tűz között őrlődik”.
Aztán olyasmit tett, amire egyáltalán nem számítottam. Teljesen más hangot ütött meg.
– Nézd – kezdte lágyabban, szinte együttérzően. – Látom, hogy neked sem könnyű. Egyedül vagy a gyerekkel, dolgozol, viszed a háztartást. Értem én. Beszéljük meg nőként, egymás között. Minek neked bíróság, végrehajtó, idegeskedés? Írd alá, és mindenki mehet a maga útjára. A gyereknek majd veszünk ezt-azt, ajándékot, ruhát. Emberi módon, papírok nélkül.
Néztem rá. És egyetlen pillanatra – tényleg csak egy villanásra – átfutott rajtam, hogy talán igaza van. Talán tényleg egyszerűbb lenne. Aláírni, lezárni, nem telefonálgatni, nem számolgatni, nem várni minden hónap elején az utalást, ami úgysem érkezik meg. Pénzügyileg is kihúzni Gábort az életünkből, ahogy érzelmileg már régen megtettem.
Talán könnyebb lenne.
Csakhogy Viktória nem bírta megállni, hogy ne tegyen még hozzá valamit.
– Mert tudod – hajolt közelebb az asztal fölött, és a parfümje hirtelen nehézzé, szinte fojtogatóvá vált –, Gábor akár ki is léphet a munkahelyéről. Papíron. A fizetését meg megkapja borítékban. Akkor aztán tényleg nem látsz belőle semmit. Egyetlen forintot sem. Mi elboldogulunk. De te a gyerekkel…
Nem fejezte be. Nem is kellett.
Ez már nem kérés volt. Hanem fenyegetés. Egészen világos, kimondott fenyegetés, az én konyhámban, miközben a kamera rögzített mindent.
A szemébe néztem. Nyugodtan. Harag nélkül. Félelem nélkül. Hátrasimítottam egy tincset a fülem mögé, és csak ennyit mondtam:
– Ön most, működő hangfelvétel mellett, kijelentette, hogy a párja kész lenne hivatalosan felmondani, csak hogy ne kelljen tartásdíjat fizetnie a saját gyereke után. És azt is, hogy erről mindketten tudnak. Köszönöm. Ez még jól fog jönni.
Viktória megdermedt. Bordóra lakkozott körmei mozdulatlanul pihentek az asztalon.
– Milyen felvétel?…
A polc felé biccentettem. A telefonom ott állt, pontosan beállítva, a kijelzője világított.
Viktória lassan odafordította a fejét. Meglátta. Az arca kifakult.
Én közben rátettem a kezemet a dokumentumokkal teli mappára.
Kinyitottam a gyorsfűzőt. Nem kapkodva. Ugyanazzal a kimért mozdulattal, ahogy a munkahelyemen szoktam elővenni az iratokat egy beszállító előtt, amikor az épp túl magas árat próbál rám erőltetni. Pontosan, higgadtan, rendben. Minden lap ott volt, ahol lennie kellett.
– Tessék – fordítottam felé az első oldalt. – Ez a befizetések nyilvántartása. Huszonnégy hónap. Zölddel jelöltem, ami megérkezett. Pirossal azt, ami kimaradt. Látja? Tizenhárom piros sor. Tizenhárom hónap egyetlen forint nélkül.
Viktória a papírra meredt. A körmei már nem kopogtak az asztallapon. A keze mozdulatlanul feküdt előtte.
– Itt a következő – lapoztam tovább. – A tartozás kiszámítása. A bírósági végzés szerint havi hatvanegyezer-hatszáz forint, vagyis a fizetésének huszonöt százaléka. Tizenhárom elmaradt havi összeg. Ebből levonva két egyszeri utalás: születésnapra és karácsonyra, negyvenezer-negyvenezer forint. A fennmaradó tartozás összesen hétszázhúszezer-nyolcszáz forint.
Úgy mondtam ki, mintha csak adatokat olvasnék fel. Nem nyomtam meg a szavakat, nem diadalmaskodtam, nem emeltem fel a hangom. Számok voltak. Tények. Az, amihez mindig is értettem: sorba rendezni, átlátni, levezetni.
Viktória lassan rám emelte a tekintetét. Már nyoma sem volt benne annak a magabiztosságnak, amellyel belépett a lakásomba. Valami más ült a szemében. Értetlenség.
– Mennyi?… – kérdezte halkan. – Azt mondta, húszezer. Legfeljebb harminc.
– Hétszázhúszezer-nyolcszáz – ismételtem meg. – Forint. Itt van a részletes kimutatás. Minden sorban dátum és összeg szerepel. Nyugodtan ellenőrizheti.
Viktória elvette a lapot. A keze alig észrevehetően remegett, egészen másképp, mint akkor, amikor az imént még olyan biztos mozdulattal húzta elő a saját papírját a táskájából.