A tekintete ide-oda siklott a sorok között: január, február, március. Piros jelölés, megint piros, aztán egy zöld, utána újra piros és piros. Láttam rajta, ahogy lassan összeáll benne a kép. Nem egy pillanat alatt, hanem lépésről lépésre. Fejben rakta egymás mellé a számokat: nem húszezer forintról van szó, hanem hétszázhúszezer-nyolcszázról. Nem arról, hogy „egy kicsit elmaradt”, hanem arról, hogy hónapok óta nem fizeti azt, ami a saját gyerekének jár. Ő közben másfél milliót kuporgat össze a lakáshitel önerejére, de több mint hétszázezer forint Márknak csak valami apró formaság lenne.
Átlapoztam a mappában a következő iratra.
– Ez pedig a végrehajtási kérelem másolata – tettem elé. – Iktatószám, dátum: hatodika. Egy hete adtam be. Az eljárás már elindult.
– Ez pontosan mit jelent? – Viktória hangja megváltozott. Vékonyabb lett, halkabb, mintha valaki kihúzta volna belőle az előbbi fölényt. Hová tűnt az a nő, aki alig háromnegyed órája még úgy kopogott végig a tűsarkújával az előszobámon, mintha joga lenne itt parancsolgatni?
– Azt, hogy a következő két-három hétben a végrehajtó megkeresi a bankokat, és kikéri Gábor számláinak adatait. A tartozás rendezéséig zárolhatják őket. Mindet. Azt is, amelyiken önök az önerőt gyűjtik.
Nem éreztem diadalt. Nem könnyebbültem meg harsányan, nem volt bennem semmi káröröm. Inkább valami nagy, üres csend telepedett rám. Olyan, mint amikor az ember sokáig cipel egy nehéz szatyrot, aztán végre leteheti a földre.
Viktória felpattant. A hokedli élesen megnyikordult alatta. Kirántotta a telefonját a táskájából, és már tárcsázta is Gábort. Egy csöngés. Aztán még egy. Most nem kapkodott, hogy felvegye. Harmadik, negyedik. Az ötödiknél végre beleszólt.
– Hazudtál nekem – hadarta Viktória, és közben el-elakadt a lélegzete. – Húszezer, ugye? Húszezer?! Itt vannak nála a papírok, Gábor! Hétszázhúszezer-nyolcszáz forint! Végrehajtás! Zárolni fogják a számládat! Miféle lakáshitelről beszélsz te, ha ekkora tartozásod van a saját gyereked után?
A telefon másik végéről tompa, bizonytalan motyogás szűrődött át. Magyarázkodott. Vagy legalábbis próbált.
Viktória nem várta meg a végét. Egyszerűen megszakította a hívást. A készüléket bedobta a táskájába, majd rángatni kezdte a cipzárt. Az ujjai ügyetlenül mozogtak, a zár akadozott. Végül egy erősebb mozdulattal összehúzta, felállt, és elindult az ajtó felé.
A küszöbnél mégis megtorpant. Visszanézett rám.
– Miért mutatta meg ezt nekem?
Az ajtófélfának támaszkodtam, a vállam a fához ért. A mappa nyitva maradt az asztalon, benne az összes papírral.
– Mert maga bejött az otthonomba, abba a lakásba, ahol a fiam alszik – mondtam nyugodtan. – És azt követelte, mondjak le arról a pénzről, amely törvény szerint őt illeti. Nem engem. Őt. Egy hétéves kisfiút, aki rakétás iskolatáskát szeretne. Én magának semmivel sem tartozom. És semmit nem fogok aláírni.
Viktória megrántotta a kilincset. Kilépett. Az ajtó becsapódott mögötte, és utána olyan csend lett, mintha az egész lakás visszatartotta volna a levegőt.
Ott maradtam az előszobában. A parfümje még mindig a levegőben úszott, édeskésen, idegenül. A konyha felől a kihűlt hajdina tompa szaga érződött. Márk szobájából egyetlen nesz sem hallatszott. Elaludt.
Odamentem a polchoz, felvettem a telefonomat. A kijelzőn ott villogott a felvétel hossza: negyvenhét perc, tizennégy másodperc. Megnyomtam a leállítást. Elmentettem a fájlt, aztán elküldtem magamnak e-mailben is. Biztos, ami biztos. Legyen belőle másolat.
Ezután leültem arra a hokedlire, amelyen az imént még Viktória ült. Még érezni lehetett rajta a teste melegét. Az asztalon ott maradt a papírja: „nyilatkozat a tartásdíjról való lemondásról”. Két ujjal fogtam meg, mintha koszos lenne, szépen összehajtottam, és betettem a mappába a többi dokumentum közé. Ki tudja, egyszer még ez is jól jöhet.
Aznap este tíz körül jelzett a telefonom. Utalás érkezett: száznyolcvanezer forint. Gábortól. Egyetlen megjegyzés nélkül, üzenet nélkül. Hat hónap óta először magától küldött pénzt, anélkül, hogy hívogatnom vagy emlékeztetnem kellett volna.
Nagyjából egy hónappal később a végrehajtó írt rám üzenetben. Gábor bankszámláját zárolták, és ötszáznegyvenezer-nyolcszáz forintot levontak róla a hátralék rendezésére. Fennmaradó tartozás: nulla. Az ügy lezárva.
Viktória eltűnt. A részleteket nem ismerem, és őszintén szólva nem is vágyom rá, hogy megtudjam. Valószínűleg amikor tényleg végiggondolta a számokat, már nem tűnt olyan jó ötletnek közös hitelbe belevágni egy olyan férfival, akinek zárolják a számláit.
Gábor a végrehajtás után Márkot sem hívta többé. Korábban két-három hetente egyszer azért jelentkezett, röviden, csak hogy elmondhassa: ő telefonált. Most teljes csönd lett. Márk egyszer megkérdezte:
– Anya, apa fog még hívni?
– Nem tudom, kicsim – feleltem. – De én itt vagyok.
Bólintott, aztán visszament a szobájába, és folytatta az építőkockáit. A hét év furcsa kor: a gyerekek már sokkal többet értenek, mint amennyit a felnőttek szeretnének.
Augusztusban megvettem neki az iskolatáskát. Kék volt, rakétával az elején. Pont az, amelyiket kinézte. A boltban álltam vele a kezemben, és arra gondoltam: ez a pénz nem könyöradomány. Nem szívesség. Nem jóindulat kérdése. Ez az, ami a fiamnak jár pusztán azért, mert megszületett. És két év után először nem kellett megalázkodnom érte.
Este megálltam az előszobában. Az ajtó zárva volt. Egyszerű, fehér ajtó, hétköznapi zárral. Egy hónappal korábban kinyitottam egy idegennek, aki azért jött, hogy elvegye azt, ami a gyerekemé. Most viszont az ajtó csak ajtó volt. Egy lakás bejárata, ahol Márkkal biztonságban voltunk. Ahol hajdina illata maradt a levegőben, nem idegen parfümé. És ahol a polcon ott feküdt a telefon, ezúttal már felvétel nélkül.
Tőletek kérte már valaha valaki, hogy más kényelme érdekében mondjatok le a saját jogaitokról?