Valami harsány, egymás szavába vágó talkshow ment éppen, ő pedig a konyhaasztal fölé görnyedve ült, előtte számológép, banki értesítők és hitelkártya-kivonatok hevertek szétterítve.
A számok könyörtelenül összeálltak egy rémisztő egésszé. Közel 1 950 000 forint tartozás. Csak az adott hónapban a minimálisan befizetendő összeg 140 000 forint volt. A kártyáján viszont alig 52 000 forint maradt, a fizetését pedig — amelyet legkorábban egy hét múlva ígértek — adók levonása után nagyjából 168 000 forintra számíthatta.
— Eszter — szólalt meg végül.
A hangja rekedt volt, mintha kiszáradt volna a torka.
A felesége egy bögre teával a kezében jelent meg a konyhaajtóban.
— Mi történt? Olyan sápadt vagy.
— Ülj le. Beszélnünk kell.
Eszter letette a bögrét az asztalra, majd helyet foglalt vele szemben. Gábor látta a tekintetében, hogy már felkészült valami rosszra.
— Pénzügyi bajban vagyunk — kezdte nehezen. — Nem kicsiben. Nagyon komolyan.
— Mit jelent az, hogy komolyan?
— Én… elköltöttem a teljes hitelkeretet. Majdnem kétmillió forintot. És fogalmam sincs, miből fogom törleszteni.
Eszter nem szólt azonnal. Hosszú, nyomasztó csend telepedett közéjük. Végül lassan, tagoltan kérdezte:
— Mire ment el?
— Hát… mindenfélére. Bevásárlásokra, számlákra, az autó javítására. Tudod jól, hogy csúszik a fizetésem…
— Gábor — mondta a felesége meglepően higgadt hangon —, kétmillió forint nem megy el élelmiszerre és közüzemi számlákra. Még autószerelésre sem. Pontosan mire költötted?
Gábor úgy érezte, mintha megmozdult volna alatta a padló. Kényszeredetten elmosolyodott.
— Eszter, most tényleg ez a lényeg? A pénz fontos dolgokra ment. Ránk. A családunkra…
— A családunkra? — Eszter felállt az asztaltól. — Gábor, én hónapok óta minden forintot megfogok. Akciós élelmiszert veszek, régi ruhákat javítgatok, még a fodrászról is lemondtam. És te most azt állítod, hogy kétmilliót a mi családunkra költöttél?
— Kérlek, ne emeld fel a hangod…
— Nem emelem fel! — vágott közbe Eszter. — Csak próbálom megérteni, hová tűnt ez a rengeteg pénz. Mert ha valóban ránk ment volna, akkor talán tudnék róla, nem gondolod?
Gábor lesütötte a szemét. Világos volt számára, hogy már nem bújhat tovább a félmondatok mögé.
— Benedeknek vettem egy laptopot. Az egyetemhez kellett neki. Zoltánnak adtam pénzt a felújításra. Anyámnak pedig befizettem egy gyógyüdülést.
A konyhában olyan sűrűvé vált a csönd, hogy szinte vágni lehetett volna.
— És mindez mennyibe került? — kérdezte Eszter nagyon halkan.
— A laptop nagyjából négyszáznyolcvanezer volt. Zoltánnak hatszázezret adtam. Anyám üdülése háromszázhúszezer…
— Ez eddig egymillió-négyszázezer — számolta ki Eszter. — És a maradék hatszázezer?
— Hát… apróságok. Egyszer Zoltán kocsijába kellett beszállni, máskor anyámnak vittem nagybevásárlást…
— Elég — emelte fel a kezét Eszter. — Álljunk meg egy pillanatra. Tehát te felhalmoztál egy rakás hitelt a rokonaid kedvéért, és most majd ketten fizetjük vissza? Bravó. Egészen zseniális. Akkor most figyelj, mert elmondom, mi következik.
Gábor felnézett rá. A felesége tekintetében valami új jelent meg: hideg, elszánt keménység.
— Eszter, tudom, hogy dühös vagy, de mi házasok vagyunk…
— Házasok? — Eszter visszaült, de már nem omlott bele a székbe; egyenes háttal ült, feszesen, mint egy kihúzott húr. — Amikor úgy döntöttél, hogy közel kétmillió forintot elköltesz a saját rokonaidra, engem megkérdeztél?
— De hát közeli emberekről van szó. Mégsem hagyhattam, hogy Benedek laptop nélkül kezdje az egyetemet.
— Dehogynem hagyhattad volna. Főleg akkor, ha nincs rá pénzed. Főleg akkor, ha hitelből adakozol. És főleg akkor, ha a feleséged beleegyezését még csak meg sem próbálod kérni.
— Ők is a családom!
— És én mi vagyok? — Eszter hangja megkeményedett. — Gábor, felfogod egyáltalán, mi történt? Majdnem kétmilliós adósságot csináltál, miközben mindenkire költöttél, csak rám nem. Most pedig úgy próbálod beállítani, mintha közös szükségletekre ment volna el a pénz.
— Ne túlozz, kérlek. A kiadások nagy része azért a mindennapi életünkre ment…
— Ez nem igaz! — Eszter ökle tompán csapódott az asztalra. — És tudod, mi a legijesztőbb? Hogy még most sem érted, mit tettél.
Gábor óvatosan megpróbálta megfogni a kezét, de Eszter azonnal elhúzta a tenyerét.
— Eszter, ne zárkózz el rögtön így. Mindent helyre tudunk hozni.