Vállalok valami pluszmunkát, és ha kell, te is tudnál…
— Én is tudnék? — Eszter felpattant, és az ablakhoz lépett, mintha távolságra lenne szüksége, hogy ne robbanjon fel. — Vagyis mostantól nekem is két helyen kell gürcölnöm, hogy kifizessem a te nagyvonalúságod árát?
— Eszter, házasok vagyunk! Közös kasszán vagyunk, nem?
— Gábor — fordult vissza lassan, és a férfi ekkor vette észre, hogy könny csillog a szemében —, ha valóban közös a pénzünk, akkor miért egyedül döntesz arról, mire megy el?
— Nem gondoltam, hogy idáig fajul…
— Pont ez az! — vágott közbe Eszter. — Hogy nem gondolkodtál. Akkor sem, amikor Benedeknek majdnem félmillió forintos laptopot vettél. Akkor sem, amikor Zoltánnak hatszázezer forintot adtál a felújításra. És akkor sem, amikor előre elköltötted az én majdani fizetésemet az anyád üdülésére.
— Eszter, kérlek, bocsáss meg…
— Tudod, mire jutottam? — Letörölte az arcáról a könnyeket, és úgy nézett rá, mintha most látná igazán először. — Arra, hogy szerencse, hogy nincs gyerekünk.
Gábor összerezzent.
— Ezt hogy mondhatod?
— Úgy, hogy egy gyereknek felelősségteljes apa kell. Te pedig, Gábor, még mindig úgy viselkedsz, mint egy felnőtt testbe zárt kamasz, aki nem érti, hol végződik a jószívűség, és hol kezdődik a felelőtlenség.
— Eszter, ne beszélj így…
— Akkor hogyan beszéljek? — A hangja hirtelen egészen halk lett, de ettől csak még súlyosabbnak hatott minden szava. — Elköltöttél közel kétmillió forintot anélkül, hogy megkérdeztél volna. A családunkat a pénzügyi összeomlás szélére sodortad. És most úgy teszel, mintha ennek a terhét nekem is ugyanúgy cipelnem kellene.
— Én nem akarom rád hárítani…
— Dehogynem. „Majd megoldjuk”, „te is vállalhatsz mellékállást”. Gábor, ezt te tudod helyrehozni. Neked kell kitalálnod, hogyan mászol ki belőle. Én pedig… én többé nem akarok szereplő lenni ebben az abszurd előadásban.
A férfi hátán jeges borzongás futott végig.
— Mit akarsz ezzel mondani?
— Beadom a válókeresetet — mondta Eszter egyszerűen. — Már holnap.
— Ne, Eszter, ezt ne! Mindent rendezni fogok, esküszöm, jóváteszem!
— Tudod — ült vissza az asztalhoz —, én ezt nem most találtam ki. Már akkor elkezdtem rajta gondolkodni, amikor úgy örültél a megemelt hitelkeretnek, mintha ajándékot kaptál volna. Akkor értettem meg, hogy mi ketten egészen mást gondolunk a felelősségről.
— De én csak jót akartam…
— A pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. Te mindenkinek jót akartál, csak a saját feleségednek nem. Mindenkire gondoltál, kivéve arra a családra, amelyikben élsz.
— Ez nem igaz!
— De igen — állt fel Eszter, és az ajtó felé indult. — És az a legszomorúbb, hogy ezt még most sem fogod fel.
— Eszter, várj!
De ő már kilépett a konyhából. Gábor csak azt hallotta, ahogy becsapódik a hálószoba ajtaja, majd kattan a zár.
Egyedül maradt az asztalnál, előtte a számológéppel és a bankszámlakivonatokkal. A számok összemosódtak a szeme előtt, egyetlen összeg mégis élesen, bélyegként égett bele a tudatába: 1 948 000 forint. Majdnem kétmillió forint adósság.
És Eszter másnap válni akart.
Reggel Gábor a nappali kanapéján ébredt. Alig aludt valamit; egész éjjel a tegnapi beszélgetés mondatai zakatoltak a fejében. Talán Eszter csak kiborult. Talán reggelre lehiggad. Talán mégsem gondolta komolyan.
Amikor azonban bement a konyhába, az asztalon egy cetli várta: „Gábor, komolyan mondtam. Este, amikor dolgozol, elviszem a dolgaimat. Ne hívj.”
A papír mellett ott feküdtek a lakáskulcsai is.
Gábor felkapta a telefonját, és tárcsázta a feleségét. Néhány rövid sípolás után a gépi hang jelentkezett: „A hívott szám jelenleg nem elérhető.”
Újra próbálta. Aztán még egyszer. Eszter nem vette fel.
A munkahelyén képtelen volt bármire figyelni. A kollégái kérdezgették, minden rendben van-e, ő azonban csak legyintett. Mégis hogyan mondhatta volna el, hogy egyetlen éjszaka alatt darabokra hullott az élete?
Ebédszünetben végül felhívta a bátyját.
— Zoltán, szia. Figyelj, elég nagy bajba kerültem…
— Mi történt?
— Pénzügyileg szorult helyzetben vagyok. Emlékszel, amikor adtam neked pénzt a felújításra? Nem tudnál belőle legalább valamennyit visszaadni most?
Hosszú csend következett.
— Gábor, te akkor azt mondtad, ez testvéri segítség. Most meg hirtelen tartozás lett belőle?
— Zoltán, nem erről van szó. Nem akarom tartozásként számon kérni. Egyszerűen megváltozott a helyzet.