— Figyelj, öcsém, ha lenne miből, azonnal odaadnám — sóhajtott Zoltán. — De te is tudod, milyen a felújítás: feneketlen kút. Minden pénz belement a falakba, a burkolatba, a szakikba.
Miután letette a bátyját, Gábor Benedeket próbálta elérni. Egy pillanatra még abban reménykedett, hátha a laptopot vissza lehet vinni az üzletbe, és legalább abból visszajön valamennyi pénz.
— Gábor bátyám… — Benedek hangja bizonytalanul csengett. — De hát már fél féléve ezen tanulok. Minden programot feltelepítettem rá, a beadandómat is ezen írom…
— Benedek, értsd meg, bajban vagyok…
— Talán apa tudna segíteni neked. Beszélek vele.
Gábor azonban a fiú zavarából rögtön megértette: Zoltán már elmesélte neki a telefonbeszélgetésüket. Innen sem számíthatott valódi segítségre.
Az édesanyjának csak óvatosan mert célozgatni arra, hogy esetleg a gyógyüdülés árának egy részét vissza tudná-e adni. Az asszony erre jóízűen felnevetett.
— Gáborkám, ne viccelj már! Hiszen már végigcsináltam a kezelést, és olyan sokat javított az állapotomon! Ráadásul nem is volt az olyan nagy összeg. Legalább az egészségem rendbe jött egy kicsit.
Este Gábor hazament. Eszter betartotta, amit mondott: a holmijai eltűntek. A szekrényben üres polcok tátongtak, a fésülködőasztalról hiányoztak a krémes tégelyek, a fürdőszobában pedig furcsán csupasznak hatottak a kis polcok.
A konyhaasztalon egy boríték várta. Benne a válókereset papírjai, mellette egy rövid üzenet: „Gábor, nem haragszom rád. Csak megértettem, hogy nem ugyanazt akarjuk az élettől. Te mindig mindenki más érdekét a saját családod elé fogod helyezni. Én viszont így nem tudok élni. Sok szerencsét.”
Gábor leült az asztalhoz, és újra maga elé húzta a hitelkártya-kimutatásokat. 1 948 000 forint tartozás. Havi 168 000 forintos fizetés, amit ráadásul két hónapja késve utaltak. A minimálisan fizetendő részlet havonta 140 000 forint.
Elővette a számológépet, és gépiesen nyomkodni kezdte a gombokat. Ilyen összegnél, ilyen kamatok mellett több mint tíz évig nyögheti a hitelt. És ez még csak akkor igaz, ha sikerül mellékállást vagy valamilyen plusz bevételt találnia.
Aztán egyszerre beléhasított a felismerés. Eszternek igaza volt. Valóban elköltött közel kétmillió forintot mindenkire — csak éppen a saját feleségére nem. Most pedig, hogy Eszter elment, nem maradt mellette senki, aki segített volna kikeveredni ebből a zűrzavarból.
Azok a rokonok, akikre a hitelből költött, ajándékként tekintettek minden forintra. A tartozás viszont egyedül az ő nevén maradt.
És Eszterén is, hiszen akkor még a felesége volt, amikor Gábor a hitelkártyáról fizetett.
A férfi két kézzel a fejébe túrt. Eszternek az ő ostobasága miatt akár a válás után is viselnie kellene a következményeket, amíg a teljes adósságot le nem rendezik.
Újra megpróbálta felhívni a feleségét, de a telefon továbbra is ki volt kapcsolva.
Eltelt egy hét. Gábor beadta a felmondását, mert sürgősen olyan munka után kellett néznie, ahol tisztességesebb fizetést kaphat. Eszter ezalatt egyetlen hívására sem reagált.
A hétvégét telefonálással töltötte: régi ismerősöket, kollégákat, távolabbi rokonokat hívogatott. Az eredmény sajnos pontosan az lett, amire számíthatott. Senki sem akart pénzzel segíteni. Zoltán pedig az első kérés után már a telefont sem vette fel.
Hétfőn Gábor bement a bankba. A hitelügyintéző egy fiatal férfi volt, aki alig leplezett kétkedéssel hallgatta végig a kérelmét.
— Nézze — magyarázta végül a banki alkalmazott —, ahhoz, hogy a kölcsönt egyetlen adós nevére írjuk át, vagy jelentősen magasabb igazolt jövedelemre van szükség, vagy valamilyen plusz fedezetre.
— És ha találok egy új állást jobb fizetéssel?
— Akkor is kelleni fog az elmúlt hat hónapról szóló jövedelemigazolás. Emellett kezesre vagy fedezetre is szükség lenne.
Gábor ekkor érezte meg igazán, hogy zsákutcába jutott. Munka nélkül sehová sem veszik fel komolyan, de ha el is helyezkedik, fél évet kell várnia, mire olyan igazolást tud felmutatni, amit a bank elfogad.
Közben a tartozás napról napra nőtt, a kamatok rakódtak egymásra, és minden elvesztegetett nap még mélyebbre taszította.
A legfájdalmasabb mégis az volt számára, hogy azok a családtagok, akikre majdnem kétmillió forintot költött, a legkisebb hajlandóságot sem mutatták, hogy mellé álljanak a bajban. Zoltán kerülte, Benedek úgy tett, mintha nem értené a célzásokat, az édesanyja pedig őszinte csodálkozással kérdezgette, miért ilyen levert mostanában az ő Gáborkája.