Gábor azonban semmit sem fogott fel abból, ami a képernyőn történt. A konyhaasztalnál ült, előtte számológép, banki értesítők és hitelkártya-kimutatások hevertek szétterítve.
A számok könyörtelenül álltak össze valami rémisztő egésszé. A tartozás már 1 948 000 forintra rúgott. Az adott hónapban esedékes legkisebb törlesztőrészlet 140 000 forint volt. A kártyáján viszont mindössze 52 000 forint maradt, a fizetését pedig csak egy hét múlva ígérték, és adók levonása után az is csupán 168 000 forintot jelentett.
— Eszter — szólította meg a feleségét. A hangja rekedtnek, idegennek tűnt még saját maga számára is.
Eszter egy csésze teával a kezében jelent meg a konyhaajtóban.
— Mi baj van? Olyan sápadt vagy.
— Ülj le. Beszélnünk kell.
Az asszony letette a csészét az asztalra, majd helyet foglalt vele szemben. Gábor látta a tekintetében, hogy Eszter már felkészült valami rossz hírre.
— Anyagi gondjaink vannak — kezdte Gábor nehezen. — Nem is kicsik.
— Pontosan milyenek?
— Én… elköltöttem a teljes hitelkeretet. Majdnem kétmillió forintot. És most fogalmam sincs, hogyan fogjuk visszafizetni.
Eszter nem szólt azonnal. Hosszú, nyomasztó csend telepedett közéjük. Végül lassan megkérdezte:
— Mire ment el?
— Hát… mindenfélére. Bevásárlásra, számlákra, az autó javítására. Tudod, nem kaptam rendesen fizetést…
— Gábor — mondta a felesége meglepően higgadt hangon —, kétmillió forint nem megy el élelmiszerre és közüzemi díjakra. Még autószerelésre sem. Mondd meg pontosan, mire költötted.
Gábor úgy érezte, mintha kicsúszna alóla a talaj. Megpróbált erőltetett mosolyt húzni az arcára.
— Eszter, számít ez most? A lényeg, hogy szükséges dolgokra ment. A családra…
— A családra? — Eszter felállt az asztaltól. — Gábor, én hónapok óta minden forintot megfogok. Akciós élelmiszert veszek, megvarrom a régi ruhákat, még a fodrászról is lemondtam. És te most azt állítod, hogy majdnem kétmillió forintot a mi családunkra költöttél?
— Kérlek, ne emeld fel a hangod…
— Nem emelem! Csak próbálom felfogni, hová tűnt ez a pénz! Ha tényleg ránk ment el, akkor miért nem tudok róla semmit?
Gábor lesütötte a szemét. Most már világos volt számára, hogy nincs hová hátrálnia.
— Benedeknek vettem egy laptopot. Az egyetemhez kellett. Tamásnak adtam pénzt a lakásfelújításra. Anyának pedig befizettem egy gyógyüdülést.
A konyhában olyan súlyos csend lett, hogy szinte hallani lehetett, ahogy rájuk nehezedik.
— Ez összesen mennyibe került? — kérdezte Eszter halkan.
— A laptop négyszáznyolcvanezer volt. Tamásnak hatszázezret adtam. A gyógyüdülés háromszázhúszezer…
— Az egymillió-négyszázezer forint — számolta ki Eszter azonnal. — És a maradék nagyjából hatszázezer?
— Hát… apróságok. Egyszer Tamás autójavításába szálltam be, máskor anyának vittem bevásárlást…
— Állj — emelte fel a kezét Eszter. — Elég. Tehát te vettél fel hitelt a rokonaid kedvéért, aztán majd ketten fizetjük vissza? Zseniális. Akkor most figyelj ide, mert elmondom, mi következik.
Gábor felemelte a fejét. A felesége szemében valami olyasmit látott, amit korábban soha: hideg, szilárd elszántságot.
— Eszter, értem, hogy dühös vagy, de hát mi egy család vagyunk…
— Család? — Eszter visszaült, de olyan egyenesen tartotta magát, mintha megfeszült volna benne minden idegszál. — Gábor, amikor eldöntötted, hogy majdnem kétmillió forintot elköltesz a rokonaidra, megkérdeztél engem?
— De hát… közeli emberekről van szó. Hogy ne segítsek az unokaöcsémnek a tanulásban?
— Úgy, hogy nincs pénzed. Úgy, hogy hitelből élsz. Úgy, hogy a feleséged beleegyezése nélkül nem vállalsz ekkora terhet.
— De ők is a családom!
— És én mi vagyok? — Eszter hangja keménnyé vált. — Felfogod egyáltalán, mi történt? Összeszedtél majdnem kétmillió forint adósságot, miközben mindenkinek adtál, csak annak nem, akivel együtt élsz. Most pedig úgy próbálod beállítani, mintha ez a közös szükségleteinkre ment volna el.
— Ne túlozz, Eszter. Nyilván a pénz nagy része a mindennapi életünkre kellett…
— Ez nem igaz! — Eszter ököllel az asztalra csapott. — És tudod, mi a legijesztőbb? Hogy még most sem érted, mit műveltél!
Gábor óvatosan megpróbálta megfogni a kezét, de Eszter azonnal elhúzta a tenyerét.
— Eszter, kérlek, ne így… Mindent helyre tudunk hozni.