— Nézd, öcsém, ha megtehetném, már visszaadtam volna — sóhajtott Tamás. — De te is tudod, milyen egy felújítás: feneketlen kút. Ami pénz volt, mind elment falra, csempére, mesteremberekre.
A beszélgetés után Gábor még megpróbálta elérni az unokaöccsét. Hátha a laptopot még vissza lehet vinni az üzletbe, hátha van valami megoldás.
— Gábor bácsi… — Benedek hangja bizonytalanul csengett. — Én már fél szemesztert ezen tanultam végig. Minden program rajta van, a beadandómat is ezen írom…
— Benedek, értsd meg, nagy bajba kerültem…
— Nem tudom… Talán apa tudna segíteni. Beszélek vele, jó?
Gábor azonban azonnal megérezte, hogy Tamás már elmesélte a fiának, miről volt szó. Ebből az irányból sem számíthatott valódi segítségre.
Az édesanyjánál is óvatosan próbálkozott. Csak annyit vetett fel, hogy esetleg a gyógyüdülésre adott összegből vissza lehetne-e kapni valamit. Az asszony nevetve legyintett.
— Jaj, Gáborkám, ugyan már! Hiszen már végigcsináltam a kezeléseket, és képzeld, mennyire jót tett! Nem is volt az olyan nagy összeg. Legalább az egészségem helyrejött egy kicsit.
Este Gábor hazament. Eszter betartotta, amit mondott: a holmijai eltűntek a lakásból. A szekrényben üres polcok tátongtak, a fésülködőasztalról hiányoztak a krémes tégelyek, a fürdőszobai kis polcok pedig szokatlanul csupaszok voltak.
A konyhaasztalon egy boríték várta. Benne a válókereset, mellette egy rövid üzenet: „Gábor, nem haragszom rád. Csak rájöttem, hogy mi ketten másképp működünk. Te mindig mindenki más érdekét a saját családod elé fogod helyezni. Én pedig így nem tudok élni. Sok szerencsét.”
Gábor leült az asztalhoz, és újra maga elé húzta a hitelkártya-kivonatokat. Közel 1 950 000 forint tartozás. Havi 168 000 forintos fizetés, amit ráadásul már két hónapja késve utaltak. A minimum törlesztés pedig 140 000 forint volt havonta.
Elővette a számológépet, és gépiesen pötyögni kezdett. Ekkora összegnél, ilyen kamatok mellett több mint tíz évig nyögheti a tartozást. És ez is csak akkor igaz, ha sikerül valamilyen másodállást vagy jobban fizető munkát találnia.
Aztán hirtelen beléhasított a felismerés. Eszternek igaza volt. Valóban majdnem kétmillió forintot költött el mindenkire, csak éppen a feleségére nem. Most pedig, hogy Eszter elment, nem maradt mellette senki, aki segítene kihúzni ebből a mocsárból.
Azok a rokonok, akikre a hitelből költött, ajándékként tekintettek a pénzre. A tartozás viszont kizárólag az ő nyakában maradt.
És Eszterében is. Hiszen akkor még a felesége volt, amikor Gábor a hitelkártyát ész nélkül használta.
A férfi két kézzel a fejébe markolt. Eszter a válás után is kénytelen lesz viselni az ő ostobaságának következményeit, amíg a teljes tartozás le nem zárul.
Újra felhívta a feleségét, de a telefon továbbra is ki volt kapcsolva.
Eltelt egy hét. Gábor beadta a felmondását, mert sürgősen olyan állást kellett keresnie, ahol tisztességes bért kap. Eszter továbbra sem vette fel neki, és az üzeneteire sem válaszolt.
A hétvégét azzal töltötte, hogy régi ismerősöket hívogatott végig. Az eredmény fájdalmasan kiszámítható volt: pénzzel senki sem akart segíteni. Tamás pedig az első kérés után már a hívásait sem fogadta.
Hétfőn bement a bankba. A hitelügyintéző egy fiatal férfi volt, aki alig leplezett kétkedéssel hallgatta végig Gábor kérését.
— Értse meg — magyarázta végül hivatalos hangon —, ahhoz, hogy a tartozást egyetlen adós nevére írjuk át, vagy jelentősen magasabb igazolt jövedelemre van szükség, vagy valamilyen plusz fedezetre.
— És ha találok egy új munkahelyet, ahol többet keresek?
— Akkor is kellene az elmúlt hat hónapra vonatkozó jövedelemigazolás. Emellett kezesre vagy zálogfedezetre is szükség lenne.
Gábor ekkor értette meg igazán, hogy zsákutcába jutott. Munka nélkül nem kap új hitelfeltételeket, de ha el is helyezkedik, fél évet kell várnia, mire megfelelő igazolást tud bemutatni.
Közben pedig a tartozás napról napra nőtt, a kamatok szaporodtak, és minden elvesztegetett nap csak mélyebbre taszította.
A legjobban mégsem a bank rideg szabályai döbbentették meg. Hanem az, hogy azok a rokonok, akikre majdnem kétmillió forintot elköltött, a legkisebb hajlandóságot sem mutatták arra, hogy bajban mellé álljanak. Tamás kerülte a találkozást, Benedek úgy tett, mintha nem értené a célzásokat, az édesanyja pedig őszinte csodálkozással kérdezgette, miért ilyen szomorú az ő Gáborkája.