A megsárgult lapokon kézzel rajzolt kapcsolási vázlatok sorakoztak. Mégis, minden csomópont, minden vezeték és minden apró megoldás megmaradt bennem. A mai napig.
Beindítottam a motort, aztán csak álltam mellette, és figyeltem a hangját.
Ott volt. Az a vékony, alig hallható sípolás. A tűzfal felől jött, valahonnan mélyről. A vákuumrendszer csövei közül.
Ezekben a Mercedesekben a fűtést nem bowdenek mozgatták, mint a régi, egyszerűbb keleti autókban. Itt vákuummal működött az egész. A szívócsőből érkező nyomáskülönbség keskeny gumicsöveken át jutott el a kis vákuumos munkahengerekhez, azok állították a levegőterelő lapokat. Meleg levegő, hideg levegő, lábtér, szélvédő, középső rostélyok — mindent ez a rendszer szabályozott.
Ha pedig egy cső elöregedett, megrepedt vagy egyszerűen lecsúszott a helyéről, a vákuum elszökött. A lapát nem fordult át. A forró hűtőfolyadék ugyan keresztülment a fűtőradiátoron, minden alkatrész tette a dolgát, csak éppen a terelő hideg állásban maradt. Ilyenkor az ember azt látja: a motor meleg, a radiátor meleg, a rendszer él — a rostélyokból mégis jéghideg levegő áramlik.
A szerelők a hűtőkörben keresték a bajt. Ott viszont nem volt hiba. A légterelőkre nem gondoltak, mert az újabb autókban már kis villanymotorok mozgatják őket. Ebben viszont még vákuum dolgozott. Hetvenes évekbeli technika. Ki emlékszik ma már erre?
Én emlékeztem.
Kivettem a kesztyűtartót. Mögötte ott bújt meg a terelőlapok háza. Nem kellett sokáig keresgélnem: megtaláltam a csövet. Öreg, keményre száradt gumi volt, a hajlatánál hosszában felnyílt, legalább másfél centis repedéssel. A vákuum szépen elszivárgott az utastérbe. Ez adta azt a halk fütyülést is.
Magát a cserét húsz perc alatt meg lehetett volna oldani. Csakhogy pontosan ugyanolyan cső nem volt kéznél. Átnéztem a műhely félretett készleteit, dobozokat, polcokat, régi maradékokat. Végül találtam egy megfelelő átmérőjű szilikontömlőt. Levágtam belőle a szükséges darabot, ráhúztam a csonkokra, és bilincsekkel rendesen megszorítottam.
Újra indítottam a motort. Vártam három percet.
A rostélyokból meleg levegő tört elő. Odanyújtottam a kezem: szinte égetett, sűrűn áradt, és magával hozta a felhevült műanyag jellegzetes szagát. Működött.
Ezután nem álltam meg. Végignéztem a többi vákuumcsövet is. Kettő már a végét járta: repedezettek voltak, bár még tartottak. Azokat is kicseréltem. A munkahengereket külön ellenőriztem; tisztán kattantak, a lapátok könnyedén jártak, mintha nem is több évtizedes szerkezetek lettek volna.
Négy órám ment rá. Reggel héttől tizenegyig.
Leengedtem a motorháztetőt. Egy ronggyal megtöröltem a kezem, aztán leültem a kocsi mellé egy alacsony székre, és sokáig néztem az ujjaimat. Gázolajszaguk volt, de nem úgy, mint amikor felmosórongyba ivódik. Hanem úgy, ahogy a motoroknak van szaguk. Régen. Harmincöt évvel korábban.
Levettem a szemüvegemet, az ingem szélével megtisztítottam, majd visszatettem. Aztán felálltam, fogtam a felmosót, és kimostam a harmadik boksz padlóját. Hétfőre rendnek kellett lennie.
Hétfőn a megszokott időben érkeztem. Hétre. A hátsó helyiségben átöltöztem, magamhoz vettem a vödröt meg a rongyot, és kezdtem volna a napi munkát.
Kilenc körül megérkezett Rogov. Zoltán már bent ült az irodában. A szerelők a bejáratnál cigarettáztak.
Rogov belépett a műhelybe, és ránézett a Mercedesére.
– Nos? Van valami eredmény?
Zoltán kijött az irodából, és széttárta a karját.
– Gábor úr, dolgozunk rajta…
– Az autó kész van – szólaltam meg.
Minden fej felém fordult. Ott álltam vödörrel a kezemben, a munkáskabátomon fehérítőfoltokkal.
– Tessék? – nézett rám Zoltán.
– A kocsi kész – mondtam még egyszer. – A fűtés működik. Meg lehet nézni.
Csend lett.
Rogov rám pillantott. Aztán Zoltánra. Majd megint rám.
– Ez valami tréfa?
– Nem. Indítsa be, kapcsolja rá a fűtést. Két percen belül meleget fog fújni.
Rogov beült, elfordította a kulcsot. A dízel egyenletes kerregéssel életre kelt. Feltekerte a fűtést a legmagasabb állásra.
Eltelt egy perc. Mindenki mozdulatlanul figyelt. Zoltán zsebre dugott kézzel állt, arca merev volt. László összevonta a szemöldökét. Péter és Sándor egymásra néztek. Márk előrenyújtotta a nyakát, hogy jobban lásson.
Másfél perc múlva Rogov leengedte az ablakot.
– Meleg – mondta. – Forró levegőt fúj.