Erre már nem tört ki nevetés. Sőt, egyetlen hang sem hallatszott.
Rogov kiszállt a Mercedesből, becsukta maga mögött az ajtót, és egyenesen hozzám lépett.
– Hogy hívják magát?
– István András vagyok.
– Mi volt a hiba, István?
– A fűtés terelőlapjait vezérlő vákuumcső adta meg magát. Elöregedett, megrepedt. Elszökött a vákuum, ezért a zsaluk nem álltak át a meleg levegő irányába. Három csövet cseréltem ki: az egyik már szakadt volt, a másik kettő pedig bármelyik pillanatban elrepedhetett volna.
Rogov lassan Zoltán felé fordította a fejét.
– Három hét. Négy szerelő. És végül egy vákuumcső.
Zoltán nem felelt rögtön. Látszott rajta, hogy keresi a mondatot, aztán nagy nehezen kinyögte:
– Hát… ez egy régi konstrukció. Az embereim inkább a mai rendszerekhez értenek…
– A takarítójuk egy hétvége alatt megtalálta a hibát – vágott közbe Rogov. – A maguk emberei pedig három héten át a hűtő körül kapirgáltak.
Aztán ismét rám nézett.
– Honnan ismeri maga ezeket a kocsikat?
– A debreceni dízelgyárban dolgoztam gépészmérnökként. Annak idején ezt a motorsorozatot is tanulmányoztuk.
László, aki nem messze állt tőlem, kinyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit, de végül egy hang sem jött ki rajta. Csak becsukta, majd a kezemre meredt. A nagy, széles ujjú kezekre. Ugyanazokra, amelyeket huszonhárom éven át kizárólag felmosórongyon és nyélen látott.
Zoltán köhintett egyet.
– Nos, István, szép munka. Köszönjük a segítséget. László, intézd el neki…
– Zoltán úr – tettem le a vödröt a betonra. – Pénteken azt mondta: „Ha megjavítod, a tiéd az autó.” Rogov Gábor előtt mondta. A szerelők előtt. És Márk előtt is, aki az egészet felvette a telefonjával.
Egyszerre minden tekintet Márkra szegeződött. A fiú elsápadt, aztán gyors mozdulattal a zsebébe csúsztatta a mobilját.
– Ugyan már, ez csak tréfa volt – nevetett fel Zoltán, de a nevetése erőltetett és száraz volt. – Ezt most komolyan veszed?
– Teljesen komolyan. Tanúk előtt ígérte meg. Én elvégeztem azt a munkát, amivel a szerelői három hét alatt sem boldogultak. Ráadásul az autó nem is az öné, hanem Rogov Gáboré. Úgyhogy ezt vele kell megbeszélni.
Rogov a kabátja zsebébe dugott kézzel állt. Előbb Zoltánt figyelte, utána engem, végül a Mercedest.
– István – szólalt meg végül. – Holnap jöjjön be hozzám. Adok egy névjegyet, és beszélünk.
Visszaült az autóba. A fűtés ontotta a meleget, a motor egyenletesen járt. Rogov kitolatott, majd elhajtott a műhely elől.
Zoltán a csarnok közepén maradt. A szerelők úgy tettek, mintha hirtelen mindenfelé lenne néznivalójuk, csak éppen ránk nem. Én felemeltem a vödröt, és elindultam az első állás felé, mert reggel óta ott egy olajfolt terült szét a padlón.
A hátam mögött csend volt. Senki sem csettintgetett többé.
Egy hónap telt el. Rogov valóban rám íratta a Mercedest ajándékozással. Bejött a szervizbe, mindenki szeme láttára átadta a kulcsokat és a papírokat, majd csak ennyit mondott:
– Maga jobban megérdemli, mint ezek a bohócok.
Zoltán úr nem rúgott ki. Viszont azóta nem köszön. Ha elmegy mellettem, inkább a falat nézi. Az ujjával sem csettint már. László egyszer megállított a raktárban. Állt előttem egy darabig szótlanul, aztán halkan azt mondta:
– Pista bátyám, azt a cetlit nem kellett volna kidobnom.
Azzal megfordult, és elment.
Én továbbra is felmosok. Száztizenkétezer forint. Vödör, rongy, felmosónyél. Rogov ajánlott munkát magánál, mert van egy kisebb járműparkja, és szüksége lenne egy szerelőre. Azt feleltem, átgondolom. Még mindig gondolkodom rajta.
De dolgozni már a bézs színű, nyolcvanhármas Mercedes W123-assal járok. Minden reggel leparkolok vele a bejárat mellé, közvetlenül Zoltán úr fényesre suvickolt Lexusa mellé.
Zoltán látja. Nem szól semmit.
Én pedig néha eltöprengek: talán nem így kellett volna. Lehet, hogy csendben meg kellett volna javítanom, hallgatni róla, és nem emlékeztetni senkit az ígéretre. Huszonhárom évig némán tűrtem, és valahogy mégis éltem tovább.
Aztán eszembe jut, hogyan csettintett nekem az ujjaival. Hogyan gyűrte össze László a papíromat. És hogyan röhögött az egész műhely, amikor Zoltán rám mutatott, és azt mondta: „az öreg”.
Jól tettem, hogy követeltem, ami járt? Vagy hallgatnom kellett volna tovább, ahogy azelőtt huszonhárom éven át?