— Anna — felelte Péter némi késéssel. — Az… a volt feleségem.
— Ó, szóval ő az! — Dóra felült a kanapén, és végigsimított a haján. — Valahogy idősebbnek képzeltelek. Péter meséi alapján azt hittem, már a negyvenet taposod.
Anna úgy tett, mintha meg sem hallotta volna a szúrást. Letette a táskáját maga mellé, kivett belőle egy iratköteget, és a dohányzóasztalra helyezte.
— Péter, közölnöm kell veled valamit — szólalt meg higgadtan. — Úgy látom, nem számítottál rám. Kár. Mostantól minden négyzetmétert fele-fele arányban fogunk elszámolni.
Péter először csak felnevetett, mintha valami rossz tréfát hallott volna. Kócos haja, elnyűtt melegítőnadrágja és kényelmes testtartása azt sugallta, hogy eddig egyáltalán nem aggódott semmi miatt. Dóra is kuncogott, miközben igazított egyet a selyempizsamáján.
— Komolyan mondod, Anna? Minek ez az egész? — kérdezte Péter még mindig nevetve. — Normálisan váltunk el. Nem volt ordítozás, nem volt balhé. Most miért kell mindent elrontani?
Anna kinyitotta a mappát, és több papírt húzott elő belőle. Szépen szétterítette őket az asztalon, mintha egy döntő játszma lapjait rakná ki.
— Pont ezért adtam neked időt. Fél évig nyugodtan élhettél itt. De ennek most vége.
— Minek van vége? — Péter arcáról lassan eltűnt a vigyor. — Miről beszélsz te?
Dóra felállt a kanapéról, odalépett az asztalhoz, és a dokumentumokra meredt. Láthatóan próbálta kibogarászni a jogi kifejezéseket, de nem sok sikerrel.
— Mi lakunk itt! — csattant fel. — Ez már nem a tiéd! Fél éve elmentél innen!
Anna felé fordult, és nyugodtan végigmérte a lányt. Otthon is gondosan kifestett szempillák, hibátlan manikűr, drága pizsama — egyértelmű volt, hogy Péter nem sajnálta a pénzt az új kedvesére.
— Ezt majd a bíróságon is elmondhatja — válaszolta Anna csendesen. — Az ön helyzetére is gondoltunk. A keresetben külön szerepel: harmadik személy jogellenes bentlakása a tulajdonos hozzájárulása nélkül.
— Miféle tulajdonos? — ugrott fel Péter a fotelből. — Én vagyok a tulajdonos! Az én nevemen van a lakás! Én fizetem a hitelt!
— Te fizeted? — Anna újabb iratokat vett elő. — Itt vannak a banki átutalásaim három évre visszamenőleg. Minden hónapban, napra pontosan. Itt vannak a felújítás számlái is. Egymillió-kétszáznyolcvanezer forint. És ezek a nyugták az anyagokról.
Péter kikapta a papírokat, és gyorsan végigfutott a számokon. Az arca percről percre komorabb lett. Dóra a válla fölött próbált belelesni, de a dokumentumokból szemmel láthatóan semmit sem értett.
— Na és? — Péter végül ledobta az iratokat az asztalra. — Ez régen volt. Most már nem laksz itt. Fél éve kiköltöztél, tehát nincs mire hivatkoznod.
— De van — mondta Anna, és elővett még egy papírt. — Ez az igazolás arról, hogy hivatalosan továbbra is erre a címre vagyok bejelentve. Ez pedig a közüzemi díjak elszámolása az elmúlt hat hónapról. Az is része a keresetnek.
Péter járkálni kezdett a szobában. Hadonászott, a hangja egyre élesebbé vált, és a szavaiban már fenyegető él bujkált.
— Te teljesen megőrültél? Azt hiszed, a bíróság majd neked ad igazat? Bebizonyítom, hogy ez az én lakásom! A hitel az én nevemen van, az iratok is az én nevemen vannak!
— A pénzemből éltél — vágott közbe Anna. — Az én keresetemből újítottuk fel a lakást. A bútorokat is abból vettük. Mindent kiszámoltam, az utolsó forintig. Most pedig jöhet az igazságos elszámolás.
A mappából előkerült az utolsó dokumentum is: a keresetlevél másolata.
— Itt a tárgyalás időpontja. Tizenötödike. És itt találod a megosztásra váró vagyontárgyak listáját.
Péter megragadta a lapot, és olvasni kezdett. A tekintete ide-oda cikázott a sorok között, ajkai hangtalanul mozogtak. A felsorolásban nemcsak a lakás és az autó szerepelt, hanem még a kisebb háztartási gépek is.
— Ja, és még valami — tette hozzá Anna. — Az elmúlt fél év rezsiköltsége szintén benne van a keresetben. Mivel ide vagyok bejelentve, jogom van itt lakni.
Péter lassan visszarogyott a fotelbe. A keze enyhén remegett, ahogy lapozgatta a bírósági iratokat. Dóra mellette állt, és idegesen harapdálta a gondosan kifestett ajkát.
— Telefonálnom kell — motyogta végül a lány, majd kisietett az erkélyre.
— Ez a te példányod — mondta Anna, miközben felállt, és a táskájáért nyúlt. — Az eredeti iratok már a bíróságon vannak. Van ügyvéded?
— Minek nekem ügyvéd? — emelte fel a fejét Péter. — Egyedül is elintézem.
— Ahogy gondolod. De ez nem játék. A kártérítési összeg sem csekély.
— Miféle kártérítésről beszélsz?
— A lakás piaci értékének a fele. Ehhez jön az ingóságok fele, valamint a felújításba fektetett pénzem megtérítése. Az előzetes számítás szerint nagyjából hatmillió forintról van szó.
Péter elsápadt. Autószerelőként ekkora összeggel soha életében nem rendelkezett, és tudta, hogy belátható időn belül nem is fog.
Anna már az ajtónál állt, amikor még egyszer visszanézett rá.
— Találkozunk a bíróságon, Péter — mondta, aztán kilépett a lakásból.