Két nappal később Péter üzenetet küldött Annának az egyik csevegőalkalmazásban:
„Anna, intézzük el normálisan. Adok pénzt. Mondj egy összeget, megegyezünk.”
A válasz szinte azonnal megérkezett.
„Te akkor döntöttél a rossz út mellett, amikor engem cselédnek néztél, magadat pedig úrnak. Innentől a törvény szerint megyünk tovább.”
„De hát ezt meg lehetne beszélni békében is. Minek bíróság, ügyvéd meg ez az egész? Felnőtt emberek vagyunk.”
„A felnőtt emberek nem csalják meg a feleségüket, aztán nem pózolnak a szeretőjükkel abban a lakásban, amit közös pénzből vettek.”
„Dóráról meg tudom magyarázni…”
„Majd a bírónak magyarázkodsz.”
Ezután Anna többé nem reagált. Péter még jó néhányszor próbálta hívni, de a telefon kicsöngött, választ azonban nem kapott.
A tárgyalást júniusra tűzték ki. Péter kapkodva kezdett ügyvédet keresni, csakhogy a jobb szakemberek előleget kértek, neki pedig Dóra mellett alig maradt félretehető pénze. Amit keresett, az szinte azonnal elfolyt: közös vacsorákra, ajándékokra, ruhákra, apró kényelmi dolgokra, amelyek nélkül Dóra hirtelen már nem érezte magát olyan szerelmesnek.
A bíróságra végül Péter egyedül érkezett. Anna Gábor mellett ült, előttük gondosan rendezett iratkupac feküdt: dossziék, számlák, banki kimutatások, szerződésmásolatok. A középkorú bírónő csendben lapozta az aktát, majd felnézett.
— Péter, elismeri a keresetben foglaltakat? — kérdezte higgadt, tárgyilagos hangon.
— Nem ismerem el — vágta rá Péter. — A lakás az én nevemen van. A hitelt is én fizetem.
— Akkor kérem, mutassa be azokat az iratokat, amelyek bizonyítják, hogy a törlesztéseket kizárólag ön teljesítette.
Péter erre nem tudott mit mondani. Zavartan nézett maga elé, mert semmiféle igazolást nem készített elő. Abban bízott, hogy elég lesz hangosan bizonygatnia az igazát.
Gábor felállt, és sorban ismertette a bizonyítékokat. Bankszámlakivonatok, átutalási bizonylatok, blokkok, kézzel írt átvételi elismervények kerültek elő, mind időrendbe rendezve. Anna minden egyes, közös vagyonra fordított forintját papírral tudta alátámasztani.
— Tisztelt bíróság — mondta az ügyvéd —, a felperes nemcsak részt vett a lakáshitel törlesztésében, hanem a felújítás költségeit is döntő részben ő állta. Az általa igazolt ráfordítás összege meghaladja a kétmillió-nyolcszázezer forintot.
Az eljárás három hónapon át húzódott. Ingatlanérték-becslést rendeltek el, jegyzékbe vették a lakásban található ingóságokat, külön vizsgálták a felújítási költségeket és a közüzemi befizetéseket is. Dóra néhányszor megpróbált beülni a tárgyalásokra, de a bírónő minden alkalommal világossá tette: harmadik személyként legfeljebb tanúként vehet részt az ügyben, nézőként nincs helye a felek vitájában.
Augusztusban megszületett az ítélet. Pétert arra kötelezték, hogy fizessen Annának összesen hatmillió-négyszázezer forint kártérítést és vagyonmegosztási összeget. Ebben benne volt a lakás értékének fele, az ingóságok fele, a felújításra fordított pénz megtérítése, valamint fél év közüzemi költségeinek arányos része is.
— Tekintettel arra, hogy az ingatlan a házasság fennállása alatt került megvásárlásra — olvasta fel a bírónő —, továbbá arra, hogy a felperes okiratokkal igazolta saját anyagi hozzájárulását, a közös vagyon egyenlő arányú megosztása indokolt.
Péter sápadtan ült a helyén. Ökölbe szorított keze az asztal szélén remegett. Hatmillió forintnál is több — számára ez felfoghatatlan összeg volt. Autószerelőként tudta, hogy ennyit még hosszú évek alatt sem tudna csak úgy előteremteni.
A tárgyalás után Anna kilépett a bíróság épületéből. A telefonján hét nem fogadott hívás villogott Pétertől. Egyikre sem hívta vissza.
Este újabb üzenet érkezett.
„Anna, ezt nem teheted velem. Honnan szerezzek ennyi pénzt? Beszéljük meg még egyszer.”
Anna sokáig nézte a sorokat. Nem dühből, nem kárörömből. Egyszerűen csak azért, mert pontosan érezte, milyen hosszú út vezetett idáig. Aztán bepötyögte a választ:
„Én nem bosszút álltam rajtad. Csak visszavettem azt, ami az enyém. Amíg te az új szerelmeddel élvezted a kényelmet, én négyzetmétereket, számlákat és forintokat számoltam. Most rajtad a sor.”
Miután elküldte, letiltotta Péter számát. Az ítélet példánya bekerült egy mappába a többi fontos irat mellé. Az igazság végül utolérte őket, még ha fél év késéssel is.
Egy hónappal később Péter eladta a lakást. Dóra már korábban összepakolt: amint rájött, hogy a romantika helyét tartozások, ügyvédi levelek és pénzügyi gondok veszik át, gyorsan eltűnt. Az eladásból befolyt összeg szinte teljes egészében Anna kifizetésére ment el.
Anna ezután vett magának egy kisebb, egyszobás lakást egy rendezett, jó környéken. Nem hitelre, nem más nevére, nem bizonytalan ígéretekre alapozva — azonnal a saját tulajdonába került. Ami megmaradt, azt lekötötte a bankban. Harminchét évesen először érezte igazán, hogy van otthona, amely fölött senki más nem rendelkezhet.
Néha összefutott régi közös ismerősökkel, és hallott ezt-azt Péterről. Egy bérelt szobában lakott, túlórákat vállalt, hogy ki tudja fizetni a mindennapi kiadásait. Dóra sem maradt sokáig egyedül: hamar talált magának egy idősebb, tehetősebb férfit.
Anna nem örült Péter bukásának. Nem ez adott neki elégtételt. Csupán megtanulta a leckét: a saját pénzügyeit soha többé nem bízza teljesen senki másra. Még arra sem, akit szeret.
Mert a szerelem elmúlhat. A négyzetméterek viszont megmaradnak.