— Meg a kamerafelvételt is. Te pedig közben elmagyarázhatod, miért próbáltad kinyittatni valaki más ajtaját.
Benedek volt az, aki előbb elkapta a tekintetét.
Nem volt ostoba ember. Pontosan megértette, hogy fenyegetőzéssel itt nem jut semmire.
— Akkor hogyan viszem el a holmimat?
— Egyesével adom ki a dobozokat. Te összeveted a listával, aztán aláírod, hogy mindent átvettél.
— Még átvételi elismervényt is kérsz?
— Pontosan azt fogok kérni.
Erzsébet asszony felháborodva tárta szét a karját.
— Ez már megalázó!
— Az a megalázó, amikor valaki a rokonainak odaígéri más tulajdonát, aztán a felelősséget rá akarja tolni a tulajdonosra. A leltár mindenkinek védelmet jelent.
Márk végül húsz perc múlva valóban megérkezett. Átfutotta a listát, segített Benedeknek lehordani a dobozokat, és kétszer is rászólt az anyjára, amikor az újra bele akart kezdeni a vitába.
Benedek aláírta, hogy átvette a dolgait.
Indulás előtt azonban még megállt a lépcsőházban.
— Komolyan emiatt akarod tönkretenni a házasságunkat?
Nóra az ajtóban állt, és egy lépést sem engedett neki befelé.
— Nem a lakás tette tönkre a házasságot. Te döntöttél úgy háromszor egymás után, hogy az én beleegyezésem nem számít. Először megígérted a lakhatást a rokonaidnak. Aztán azt hazudtad nekik, hogy én is rábólintottam. Végül idehoztál egy szerelőt, hogy kinyittasd az ajtót. Melyik pontnál kellett volna úgy tennem, mintha ez nem lenne komoly?
— Én csak segíteni akartam a családomnak.
— Az én káromra.
— Később rendbe hoztam volna.
— Nem rendbe hozni próbáltad. Kiskaput kerestél, hogy megkerüld a nemet.
Benedek végighúzta a tenyerét az arcán.
— És most mi lesz?
— Most az lesz, hogy az anyádnál laksz. Én beadom a válókeresetet, mert te nem egyezel bele, és közösen nyilván nem fogjuk benyújtani. Közös vagyonunk nincs. Mindkét lakás az enyém, és egyik sem közös pénzből került hozzám. Gyerekünk sincs.
— Te már mindent eldöntöttél.
— Abban a pillanatban kezdtem dönteni, amikor meghallottam, hogyan osztogatod a szobákat.
Benedek nem válaszolt. Szótlanul indult lefelé a lépcsőn.
Erzsébet asszony még ott maradt egy pillanatra.
— Egyedül maradsz majd a két lakásoddal — vetette oda. — Majd meglátjuk, mennyire melegítenek télen.
Nóra higgadtan becsukta az ajtót.
Augusztus közepén elkezdődtek a munkálatok az új lakásban. Nóra nem sietett a kiadással, és ismerősök között sem keresett bérlőt. Szerződéssel fogadott fel egy megbízható brigádot, maga ellenőrizte a felújítás minden szakaszát, és gondosan eltette az összes számlát, papírt, megállapodást.
Petrával egyszer teljesen véletlenül futott össze egy bevásárlóközpont közelében. Petra torpant meg előbb, és ő szólalt meg elsőként.
— Szerettem volna bocsánatot kérni. Bár tulajdonképpen én nem csináltam semmit.
— Te rákérdeztél, mi a helyzet, és nem követelted a kulcsokat. Nincs miért bocsánatot kérned.
— Benedek még mindig azt mondogatja, hogy te fújtad fel az egészet.
— Neki így kényelmesebb.
Petra bólintott.
— Anya is sokáig háborgott. Aztán Márk megkérdezte tőle, ha szerinte a gyerekek támogatása kötelesség, akkor ő miért nem engedi be őt a saját háromszobás lakásába. Azóta alig beszélnek egymással.
— Ez már az ő ügyük.
— Tudom. Csak azt akartam mondani, hogy jól tetted, hogy nem adtad oda a kulcsokat. Ha beköltöztünk volna, utána évekig pereskedhettél volna, mire kiraksz minket. Anya már a saját lakása eladásán gondolkodott.
Nóra figyelmesebben nézett a sógornőjére.
— Benedek azt mondta, az eladásból befolyó pénzt szétosztották volna köztetek.
Petra keserűen, minden jókedv nélkül felnevetett.
— Anya egy kisebb lakást akart a saját nevére venni, a maradékot pedig Márknak adta volna. Nekem azt ajánlották, hogy lakjak nálad, amíg összegyűjtöm a sajátomra valót. Vagyis a szobákat Benedek egyféleképpen osztotta el, a pénzt meg egészen másképp.
Ekkor állt össze Nóra fejében végleg a kép.
Erzsébet asszony meg akart szabadulni a nagy lakásától, pénzzel akarta támogatni az idősebb fiát, közben pedig be akart költözni Nóra új otthonába. Petrának csak átmeneti szerepet szántak, amelyből később könnyen ki lehetett volna tessékelni egy udvariasnak álcázott felszólítással. Benedek pedig szervezőként lépett fel, abban reménykedve, hogy a család szemében hős lesz, miközben a sajátjából semmit sem kell hozzátennie.
A terv összes résztvevője felnőtt, gondolkodó ember volt. Mindegyiküknek megvolt a maga érdeke. Egyetlen személy szempontjait hagyták teljesen figyelmen kívül: annak az embernek a jogait, akié a lakás volt.
És éppen ezt tartották Nóra legnagyobb hibájának.
A válás csak azért húzódott hónapokig, mert Benedek kétszer is időt kért a békülésre. Nóra nem veszekedett vele, nem magyarázkodott, és nem sorolta fel újra a régi sérelmeket. A tárgyaláson nyugodtan megismételte: az életközösség megszűnt, és nem kívánja helyreállítani a kapcsolatot.
Vagyonmegosztásról nem is nagyon volt mit vitatni. Az iratok világosan igazolták, honnan származott az új lakásra fordított pénz, a régi otthona pedig már a házasság előtt is az övé volt.
Októberben kimondták a válást.
Addigra az új lakás felújítása majdnem teljesen elkészült. Nóra mégsem adta ki azonnal. Hetekig kijárt esténként, végigsétált az üres szobákon, és azon gondolkodott, milyen könnyen válhatott volna a tulajdona egy véget nem érő családi kötelezettséggé, pusztán azért, mert mások túl magabiztosan számoltak vele.
Ha azon a napon csak egy órával később ér haza, Benedek befejezte volna a telefonbeszélgetést. Este aztán úgy állította volna be a rokonok költözését, mint kész tényt: ígéretekkel, összepakolt dobozokkal, Márk állítólagos kilátástalan helyzetével megtámogatva.
Az ő tiltakozását kegyetlenségnek nevezték volna.
A beleegyezését természetes kötelességnek.
Az átmeneti lakhatásból pedig nagyon gyorsan végleges berendezkedés lett volna.
Nóra nem érezte magát győztesnek. Nem okozott örömet neki a házassága széthullása, nem lelte kedvét a rokonok közti vitákban, és Benedek tanácstalan arca a zárt ajtó előtt sem adott neki elégtételt.
De megbánni nem volt hajlandó a döntését.
Az egyik utolsó kellemesen meleg estén kiment az új lakás erkélyére. Lent megcsillant a folyó, az udvaron munkások rakták a járdát, a nyitott ablakon át pedig száraz fű illata sodródott be.
A telefonja röviden megrezzent.
Benedek üzenete érkezett:
„Egyszerűen megengedhetted volna, hogy pár hónapig ott lakjanak.”
Nóra elolvasta, majd válasz nélkül törölte.
Benedek még mindig azt hitte, hogy a vita a beköltözés időtartamáról szólt.
Nóra viszont már régen megértette a lényeget: aki tiszteli egy lakás tulajdonosát, nem osztja ki előre a szobákat, mielőtt megkapná a kulcsokat. Nem ígérgeti más otthonát a rokonainak. Nem talál ki beleegyezést ott, ahol sosem hangzott el igen. És nem visz szerelőt egy zárt ajtóhoz abban bízva, hogy egy újabb trükk erősebb lesz, mint a világos elutasítás.
Nóra becsukta az ablakot, aztán elfordította a kulcsot az új zárban.
Minden szoba üres maradt.
És most először kizárólag ő dönthette el, kinek nyit ajtót.