— Egyszerűen csak nem szeretném egy napon azt hallani, hogy a fiam idegen kulcsokat lobogtatva kitett az utcára egy nőt a saját lakásából.
Márk úgy járkált a konyhában, mint ketrecbe zárt vad. Hol az egyik falig ment, hol a másikig, a hangja időnként elcsuklott, a halántékán kidagadtak az erek.
— Ez nem igazság! Ti ketten összefogtatok ellenem! Most akkor én már senki vagyok?!
— Te egy felnőtt férfi vagy, aki tíz perce még papucsokkal fenyegetőzött — jegyezte meg Nóra nyugodtan. — Ülj le. Idd meg a teádat. És figyelj.
— Én ugyan nem hallgatok végig semmit!
— De. Végig fogod — szólt közbe Katalin olyan hangon, hogy Márk akaratlanul is leült.
Nóra elé tolta a bögrét, majd a konyhaszekrénynek támaszkodott. Karba tette a kezét, de nem kihívóan; inkább úgy, mint aki végre pontosan tudja, mit akar mondani.
— Most én következem — kezdte. — Egész este a törvénnyel próbáltál rám ijeszteni. Rendben. Beszéljünk törvényesen.
— Beszéljünk! — vágta fel az állát Márk.
— Az autó édesanyám nevén van. A nyaraló szintén az övé, ráadásul már az esküvőnk előtt is az volt. Vagyis nincs mit megosztani, mert egyik sem közös vagyon. Semmi. Üres kéz.
— És a lakás?! Itt élünk!
— Ezt a lakást ajándékozással kaptam. Ajándékozási szerződéssel, Márk. Még jóval előtted. Te egy bőrönddel és egy kávéfőzővel költöztél be ide.
— A kávéfőző az enyém! — bukott ki belőle, aztán rögtön elhallgatott, mert maga is meghallotta, milyen nevetségesen hangzott.
Nóra halványan elmosolyodott.
— Azt nyugodtan elviheted. Őszintén, szívből mondom. Reggelente úgy hörög, mint egy öreg traktor, úgyhogy nem fogok sírni utána.
Katalin a bögréje mögött halkan felhorkantott.
— Tehát nincs közös autónk, nincs közös nyaralónk, és nincs közös négyzetméterünk sem — folytatta Nóra. — A kutya pedig… Bence, gyere ide.
A kutya lustán feltápászkodott a sarokból, odacsoszogott hozzá, és a lábához ülve az oldalához simult.
— Látod? — Nóra megvakarta a füle tövét. — Ügyvédek nélkül is döntött.
— Ez nem fair — suttogta Márk. — Hozzám is odajött…
— A felvágott miatt — emlékeztette Nóra. — És valljuk be, az nem szerelem, hanem üzleti kapcsolat.
Márk két kézzel markolta a bögréjét. Látszott rajta, hogy valami kapaszkodót keres, valami kiskaput, amibe beleakadhat. Fejben újabb fenyegetéseket rakosgatott össze, de mind széthullott, mielőtt kimondhatta volna őket.
— Ti… ti ezt előre kitaláltátok — préselte ki végül magából.
— Nem — felelte Nóra csendesen. — Én csak időben rendben tartottam a papírjaimat, amíg te a macskát festegetted.
— Elég már a macskából!
— Rendben. Akkor nem a macskáról beszélünk. — Nóra leült vele szemben. — Márk, én nem haragszom rád. Már nem. Valahol a házasságunk második évében elfáradtam abban, hogy dühös legyek.
— Vagyis már nem is érdekellek? — rándult meg a férfi szája, majdnem panaszosan.
— Nem erről van szó — mondta Nóra lágyabban. — Nem közömbös vagyok irántad. Hanem nyugodt. Ez egészen más érzés, és neked sokkal rosszabb.
Katalin letette a bögréjét, majd lassan felállt.
— Fiam, ma utoljára kérlek, hallgass rám — mondta halkan. — Én egyszer már ott maradtam üres kézzel, mert hittem olyan ígéretekben, amelyekben nem kellett volna.