a szépen csengő mondatoknak, és eszembe sem jutott rendesen átolvasni a papírokat. Nem akarom, hogy Nóra ugyanabba a hibába essen, mint én. És azt sem szeretném, ha te az apád ostobaságát ismételnéd meg. Úgyhogy ülj le, vegyél levegőt, és érts meg végre valami nagyon egyszerűt: itt neked semmi sem jár. Nem szerezted meg.
Márk halkan szólalt meg:
— És mégis hová menjek?
— Oda, ahonnan idejöttél — felelte Nóra indulattalanul. — A bőröndöddel meg a kávéfőződdel együtt. Adok hozzá egy dobozt is, hogy útközben el ne hagyd valamelyik darabját.
A férfi sokáig nem mondott semmit. Aztán felnézett. A tekintetéből eltűnt a támadás, a sértett rikácsolás, még a fenyegetés is. Csak az a tanácstalan rémület maradt benne, mint amikor valaki alól kirántják a sámlit, amelyen állva addig öklöt rázott a világra.
— És ha… ha én maradni akarok? — préselte ki magából. — Normálisan. Ember módjára.
— Elkéstél — válaszolta Nóra egyenletes hangon. — Tudod, mi a különbség kettőnk között? Te halogattál, ijesztgettél, számolgattad, honnan lehetne még lecsípni valamit. Én viszont döntök. Gyorsan. Ma pedig döntöttem.
— Csak így? Egyik pillanatról a másikra?
— Miért kellene húzni az időt? Az a te műfajod. Én nem így működöm.
Katalin az ajtó felé indult, de még visszafordult.
— Nóra, az autó kulcsa és a nyaraló papírjai maradjanak nálad — mondta. — Édesanyádnak majd odaadod, én felhívom őt külön. Te pedig, Márk, kezdj csomagolni. Lekísérlek a kapuig, nehogy útközben hirtelen eszedbe jusson valami, ami állítólag a tiéd.
— Anya!
— A kávéfőzőt se hagyd itt — tette hozzá Nóra, és odanyújtotta neki a dobozt. — Megígértem, nem igaz?
Márk felállt. Ügyetlen mozdulattal átvette a kartont, és úgy szorította magához, mint egy megszeppent kisfiú az iskolatáskáját az első napon, amikor még minden idegen és félelmetes.
— Ezt még meg fogod bán… — kezdte reflexből, de Nóra pillantása félbeszakította.
— Ne — mondta a nő csendesen. — Ennek a jelenetnek a befejezése már megvan. És képzeld, nincs benne sem autó, sem nyaraló, sem Bence. Csak te meg a kávéfőző. Vigyázzatok egymásra.
A férfi még állt egy másodpercig, mintha arra várna, hogy Nóra meggondolja magát, felnevet, és azt mondja: ugyan már, maradj. De a nő csak kitárta előtte az ajtót.
— Bence, búcsúzz el — szólt oda.
A kutya egyetlen rövid, tárgyilagos vakkantást hallatott, aztán visszafordult a táljához.
— Látod? — mosolyodott el Nóra. — Még ő sem szereti a hosszúra nyúlt búcsúzkodást.
Az ajtó puhán záródott be, csattanás nélkül. Nóra elfordította a kulcsot, nekidőlt az ajtófélfának, és nagyot sóhajtott. Könnyedén, úgy, ahogy az ember akkor fújja ki a levegőt, amikor végre letesz egy régóta cipelt, nehéz táskát.
— Katalin majd lekísér — mondta hangosan, bár odakint már senki sem állt. — Én pedig azt hiszem, főzök egy teát. Mentásat. Fenyegetések nélkül.
Bence odaballagott hozzá, leült mellé, és a fejét Nóra térdére fektette.
— Hát ennyit az osztozkodásról — súgta neki a nő. — Neked jut a kanapé. Nekem a csend. Neki pedig a kávéfőző. Szerintem egészen igazságos.
És akkor nevetni kezdett. Nem hangosan, nem keserűen, hanem könnyedén és nyugodtan, úgy, ahogy az nevet, aki végre mindent a helyére tett.