— Lilla, tudom, hogy haragszol rám — próbálkozott tovább András. — De anyám ebben ártatlan. Ő mindig úgy szeretett téged, mintha a saját lánya lennél.
— Szeretett — ismerte el Lilla nyugodtan. — Csakhogy én már nem vagyok a feleséged. És nem kötelességem rendbe hozni annak az embernek a családi gondjait, aki egyszerűen eldobott magától.
András elpöccintette a cigarettáját, majd tett felé néhány lépést. Lilla megérezte a jól ismert arcszesz illatát, amely régen még otthonosságot jelentett neki, most viszont ösztönösen hátrébb húzódott tőle.
— Lilla, mégis hová menjen anya? Hatvannégyezer forint a nyugdíja. Abból egy albérletre esélye sincs.
— Nem tudom — felelte Lilla. — Talán Tímea képes lesz valami megoldást találni. Vagy te keresel édesanyádnak másik lakást.
— Miféle másik lakást? — csattant fel András. — Ott az autóhitelem, a jelzálog, Tímea meg alig most kezdett dolgozni. Nincs pénzünk.
— Akkor gondolkodnotok kell. De nem az én káromra.
— Lilla, kérlek…
— Én pedig válaszolok: nem. Ez a végleges döntésem.
Lilla sarkon fordult, és elindult a lépcsőház felé. András utána sietett, és elkapta a karját.
— Várj már! Tényleg ennyire kőszívű lettél?
— Engedj el — mondta Lilla jeges hangon. — És ne merj engem szívtelenséggel vádolni. Hol volt a te szíved, amikor megcsaltál?
— Az már a múlt…
— Neked talán. Nekem viszont tanulság. Nem vagyok többé tartalék lakóterület két ember számára, András. Megértetted?
— Legalább anyámra gondolj. Erzsébet nem tehet arról, ami köztünk történt.
— Valóban nem tehet róla — bólintott Lilla. — De ettől még nem az én felelősségem. Mostantól Tímeának kell eldöntenie, hogyan él együtt az anyóssal. Vagy hogyan nem. Ez már a ti családi ügyetek.
— Tehát visszautasítasz?
— Pontosan. Visszautasítalak. És ne gyere ide többé ilyen kérésekkel.
Lilla belépett a kapun, felment a lakásába, és az ablakból még látta, hogy András jó negyedórán át a kocsija mellett dohányzik. Végül beszállt, becsapta az ajtót, és elhajtott.
Lilla kávét főzött, aztán leült az ablak mellé. Lent az udvaron a szomszéd gyerekek bújócskáztak. A nevetésük beszűrődött a nyitott ablakon, összekeveredett a levelek között motozó szél hangjával. Egyszerű, nyári délután volt, olyan, amelyben mindenki maga viseli a saját döntéseinek súlyát.
Egy órával később megcsörrent a telefonja. András száma villogott a kijelzőn. Lilla elutasította a hívást, majd ismét letiltotta a névjegyet. Ezután küldött ugyanarra a számra egy rövid üzenetet: „Ne hívj többet. A válaszom végleges.”
Másnap Lilla eladott egy komplett konyhabútort nyolcszázezer forintért. A jutaléka harminckétezer forint lett. Gábor kezet fogott vele, és azt mondta, az ilyen értékesítőt nagyítóval kell keresni.
— Maga igazán tehetséges — jegyezte meg az üzletvezető. — Az emberek hisznek önnek.
— Csak igyekszem tisztességesen dolgozni — válaszolta Lilla.
— Éppen ez az. Manapság a tisztesség ritka kincs.
Este Lilla összeadta az elmúlt két hét bevételeit. A fizetésével együtt kétszázkilencvenkétezer forint jött ki. Több, mint amennyit a logisztikai cégnél két hónap alatt keresett. Az új élete nemcsak lelki felszabadulást hozott, hanem lassan anyagi önállóságot is.
Vett magának egy új ruhát, és beiratkozott egy edzőterembe. Elérkezett az idő, hogy végre saját magával törődjön. Helyre akarta hozni a testét, amelyet a házassága utolsó hónapjainak feszültsége megviselt. Új elfoglaltságokra vágyott, új arcokra, olyan emberekre, akik nem a múltjához kötötték.
Az edzőteremben ismerkedett meg Nórával, egy vele egykorú nővel, aki szintén nemrég vált el. Az öltözőben elegyedtek szóba.
— Az elején rettenetesen féltem — mesélte Nóra. — Azt hittem, egyedül nem fogok boldogulni. Aztán kiderült, hogy férj nélkül még jobban megy minden.
— Ezt nagyon jól ismerem — mosolyodott el Lilla. — Senki nem utasítgat, nem kritizál, és nem pakolja eléd a maga problémáit.
— Az én volt férjem is próbált visszakúszni — folytatta Nóra. — Nem azért, mert a család hiányzott neki. Hanem mert azt akarta, hogy megint én oldjam meg a zűrjeit. El tudod képzelni ezt a pofátlanságot?
— Sajnos igen. Nálam is majdnem ugyanez történt.
— És mit mondtál?
— Azt, hogy nem. Egyszer és mindenkorra.
— Helyesen tetted. Mindenki rendezze el maga azt, amit elrontott.
Lilla bólintott. Közben arra gondolt, mennyire sokat számít, ha az ember olyanokkal találkozik, akik valóban értik, min ment keresztül. Nóra is hasonló úton járt, és nem érzett bűntudatot amiatt, hogy határt szabott másoknak.
Otthon Lilla vacsorát készített, majd zenét kapcsolt. Jazzt választott, amit korábban csak fülhallgatón mert hallgatni, nehogy zavarjon valakit. Most azonban nyugodtan feltekerhette a hangerőt.
Lassan leszállt az este. Az utcai lámpák sorra kigyúltak, a szemközti ház ablakaiban felkapcsolódtak a fények. Lilla nézte ezt a csendes, békés képet, és arra gondolt, mennyit fordult vele a világ egyetlen hónap alatt. Válás, új munka, új tervek. És ami a legfontosabb: többé senki nem fogja ráterhelni mások döntéseinek következményeit.
András Tímeát választotta. Mostantól Tímea dolga, hogyan talál közös hangot az anyósával. Vagy nem talál. Lilla ebben a játszmában már nem vesz részt.
A telefon hallgatott. Ez volt a legbiztosabb jele annak, hogy a volt férje végre megértette: hiába próbál nyomást gyakorolni rá. Lilla pedig pontosan tudta, hogy soha többé nem fogja megmenteni azokat, akik saját magukat sodorták bajba.