Réka egy hosszú pillanatig Eszter arcát fürkészte. Úgy nézte, mintha azt próbálná eldönteni, a nő tényleg komolyan beszél-e, vagy egyszerűen csak megártott neki a kinti hőség.
— Hogyhogy nem lesz? Ezt most mégis hogy értsem?
— Pontosan úgy, ahogy mondtam.
A sógornő tett egy lépést előre. Erős, széles alakja ráborult Eszterre, akár egy alacsonyan gomolygó viharfelhő.
— Mi ütött beléd, te kényeskedő királykisasszony? Gergő mindent megengedett nekem. Ne felejtsd el, drágám, hol a helyed: ez az én öcsém lakása.
— Csakugyan?
— Nálatok minden közös, úgyhogy ne játszd itt nekem a nagy tulajdonost. A kulcsot ő adta ide. Saját kezűleg.
— Gergő kulcsot adhatott volna az autójához is — felelte Eszter ugyanazzal a nyugodt hanggal. — Vagy mondjuk az edzőtermi szekrényéhez.
— Te most miről zagyválsz?
— Ehhez a lakáshoz viszont neki már semmi köze.
Eszter hátat fordított neki, kilépett az előszobába, odament a kis komódhoz, és kihúzta a legfelső fiókot. Abból vette elő azt a vastag borítékot, amelyet már jó ideje készenlétben tartott.
Réka gúnyosan elhúzta a száját.
— Most papírokat akarsz lobogtatni előttem? Feleslegesen fáradsz. A papírjaiddal kitörölheted.
— Kár, hogy így gondolod. Elég érdekes dolgok vannak bennük.
— Mindjárt felhívom Gergőt, aztán majd ő gyorsan helyrerak téged! Még hogy más vagyonával rendelkezel!
Eszter kihúzott a borítékból egy összehajtott, pecséttel ellátott iratot.
— Friss tulajdoni lap az ingatlan-nyilvántartásból — mondta, majd szétnyitotta a dokumentumot Réka kipirult arca előtt. — A lakás tulajdonosa: Mária.
— Miféle Mária?
— Az anyám. Másfél hónapja.
Réka akarata ellenére is lenézett a hivatalos szövegre, az aláírásokra és a bélyegzőkre.
— Ez valami hamisítvány. Hazudsz!
Hirtelen előrelendült, hogy kirántsa Eszter kezéből a lapot, de Eszter minden kapkodás nélkül hátralépett.
— A lakást házasság alatt vettétek! — csattant fel Réka, és a hangja már kiabálásba tört. — Gergő soha nem mondott volna le a részéről! Nem hülye!
— Gergő a közjegyző előtt írta alá a hozzájárulását az ajándékozáshoz — Eszter gondosan újra összehajtotta az iratot, és visszacsúsztatta a borítékba. — Egyetlen fölösleges kérdés nélkül. Még csak meg sem remegett a keze.
— És mégis miért tette volna?!
— Azután, hogy anyám kifizette helyette az adósságait.
Réka gyorsan pislogni kezdett.
Az élénk rúzs, amely az előbb még erőt és magabiztosságot akart sugallni, most nevetséges, rikító folttá vált a sápadtra vált arcán. Az a harsány, súlyos önbizalom, amellyel néhány perce betört a lakásba, darabokra kezdett hullani róla, mint régi falról a pergő mész.
— Milyen adósságokat? — préselte ki magából.
Látszott rajta, hogy valóban semmiről sem tudott. Gergő gondosan eltitkolta a szégyenét a szeretett nővére elől, aki előtt éveken át a sikeres, megbízható férfi és családfenntartó szerepében tetszelgett.
— Egészen hétköznapiakat. Gyorskölcsönök — Eszter nem tompította az ütést. — Csak éppen az összeg nőtt közben ijesztően nagyra.
— Az lehetetlen, ő nem…
— Dehogynem. Gyorsan akart meggazdagodni. Hol kriptovalutáról hadovált, hol sportfogadásról. Egy idő után már nem is próbáltam követni ezeket a lázálmokat.
Eszter visszatolta a komód fiókját.
— Nem az a lényeg, pontosan mibe bukott bele. Hanem az, hogy hová vezetett az egész.
Réka hallgatott, de a hallgatása már nem fölényes volt, inkább feszült és rémült.
— Oda, hogy a hitelezők nagyon hamar megszerezték a munkahelyi számomat, és elkezdtek telefonon zaklatni — folytatta Eszter egyenletesen. — Később pedig már azt is célozgatták, hogy kijönnek ide, hozzátok, és elviszik a háztartási gépeket a tartozás fejében. Mondjuk a tévéket.
Réka arca falfehérré vált. A lélegzete elakadt, mintha egyetlen pillanatra elfelejtette volna, hogyan kell levegőt venni.