A szobában hirtelen olyan fojtó lett a levegő, mintha valaki egyetlen mozdulattal kiszívta volna belőle az oxigént.
— És milyen különös egybeesés, igaz? — Eszter hangja továbbra is egyenletes maradt, együttérzésnek nyoma sem volt benne. — Pontosan annyi pénz jött be anyának a nyaraló eladásából, amennyivel ki lehetett rángatni a bátyádat abból a gödörből. Per nélkül. Botrány nélkül. Anélkül, hogy az egész környék rajtunk csámcsogott volna.
Réka zavartan pislogott, majd nagy nehezen kipréselte magából:
— Gergő… odaadta a lakást?
— Nem a lakást. A saját tulajdonrészéről mondott le. Cserébe azért, hogy rendezzék helyette az adósságait. Minden szabályosan történt: közjegyző, hozzájáruló nyilatkozat, ajándékozási szerződés, tulajdonjog-bejegyzés. Egyetlen sumákolás sem volt benne.
Réka lassan hátranézett a sporttáskájára. Mintha csak ebben a pillanatban fogta volna fel igazán, hogy egy olyan lakás kellős közepén áll, amelyhez neki semmi köze.
— Most azonnal felhívom! — kapkodva nyúlt a táska oldalzsebébe, és remegő ujjaival a telefonját kezdte keresni. — Ilyesmit nekem biztosan elmondott volna!
— Hívd csak — bólintott Eszter teljes nyugalommal. — De a beszélgetést már odakint fogod lebonyolítani.
Felemelte a mobilját, és feltűnően ránézett az órára.
— Tíz perced van. Összeszeded a holmidat, és elhagyod valaki más lakását.
Réka mozdulatlanná dermedt, a telefon a markában szorult.
— Ha pedig nem teszed meg, rendőrt hívok — tette hozzá Eszter, most már jóval keményebb hangon.
— Ezt úgysem mered!
— Dehogynem merem. Egy feljelentést illetéktelen behatolás miatt nem tart sokáig megírni. Anyától teljes körű meghatalmazásom van. Ebben a lakásban én törvényesen képviselem a tulajdonos érdekeit.
Eszter egy lépést tett felé.
— Te viszont, Réka, itt senki vagy.
— Hát ti… te…! — a sógornő hangja éles visításba csapott át. — A hátunk mögött intéztétek el az egészet! Rászedtétek a bátyámat, amikor már fuldoklott az adósságban!
A telefont mégsem emelte a füléhez.
Úgy tűnt, Réka végre megértette: Gergő nem fogja felvenni. Soha nem bírta a nyílt összecsapásokat. Inkább elbújt, kitért a beszélgetések elől, a kellemetlen helyzeteket másokra tolta. És az is pontosan rá vallott, hogy szó nélkül a húga kezébe nyomta a kulcsokat, nem magyarázta el neki a valós helyzetet, majd egyenesen belesétáltatta ebbe a jelenetbe.
— Kilenc perc, Réka.
Eszter szélesre tárta a bejárati ajtót.
A sógornő olyan dühvel rántotta meg a táska cipzárját, hogy az fájdalmasan reccsent egyet. Aztán felkapta a kopott bőröndöt a műanyag fogantyújánál, és kiszuszakolta magát a lépcsőházba, közben gondosan kerülve egykori sógornője tekintetét.
— Mindent elmondok anyának! — kiáltotta vissza már a folyosóról.
— Természetesen. Feltétlenül meséld el neki.
— A mi lábunk többé be nem teszi ide ebbe a lyukba! Fulladjatok meg a négyzetmétereitekben!
— Ezért külön hálás vagyok.
Eszter komótosan becsukta az ajtót. Kétszer ráfordította a kulcsot. Aztán leengedte a biztonsági zárat is.
Nem telefonált sem a gyáva férjének, aki ebben a pillanatban nagy valószínűséggel a gyárban húzta meg magát, sem a tajtékzó anyósának. Ezeknek a beszélgetéseknek már semmi értelmük nem maradt.
A lakás gazdája kiment a konyhába, és nyugodt mozdulatokkal főzött magának egy friss kávét.
Később visszasétált a nagy hálószobába, abba, amelyet Réka fejben már sajátjának tekintett, majd kilépett az erkélyre. Pár perccel korábban a sógornője még azt tervezgette, hogy majd itt teregeti ki a rikító, össze nem illő ruháit.
Eszter előtt pedig ott állt egy teljes hónap törvényes pihenés. Csendben. Nyugalomban. Pimasz rokonok, idegen szabályok és mások hitelei nélkül.