úgy emeltem magam elé, mintha egy egyetemi előadó mutatna be szemléltetőeszközt a hallgatóságnak.
— Ha már így adódott egy rövid kis ismeretterjesztő szünetünk, engedjék meg, hogy tisztázzak egy apró gasztronómiai részletet — szólaltam meg. — A márványozott marhahús ugyanis kényes, finom alapanyag. Nem lehet vele úgy bánni, mint valami talált fadarabbal. Annak tisztelet jár. Oldalanként körülbelül egy perc, ennyi elég neki a forró rostélyon.
Jelentőségteljesen az ablak felé pillantottam.
— A mi drága Gergőnkről viszont mindannyian tudjuk, hogy bármilyen hús kerül a keze alá, addig süti, amíg szertartásos faszéndarabbá nem változik. Olyanná, amivel aztán nyugodtan lehetne ugróiskolát rajzolni az aszfaltra. Prémium marhát áldozni Gergő grillkísérleteire nem főzés volna, hanem bűncselekmény a konyhaművészet ellen.
A vödröt egy tompa koppanással visszatettem az asztalra.
— Ezeknek a daraboknak viszont már egy közvetlen meteorbecsapódás sem tudna ártani. Itt tökéletes az összhang a forma és a tartalom között.
— Te… te egyszerűen elképesztően számító nő vagy! — visította Eszter. — Mi jó szívvel jöttünk hozzátok, családként, nyitott lélekkel, te meg itt filléreken lovagolsz!
— Nem a filléreket számolom, Eszter — feleltem halkan. — Hanem a pofátlanságot.
A hangom nem lett erősebb, mégis olyan hideg él csillant meg benne, hogy a sógornőm ösztönösen hátrált egy lépést az ajtófélfa felé. Egyenesen a szemébe néztem.
— Senki nem tiltja meg nektek, hogy első osztályú húst egyetek, friss pisztránggal kísérjétek, és különleges import finomságokkal koronázzátok meg az ebédet. Csak van egy apró feltétel: mindezt a saját pénzeteken kell megvenni. Ha viszont üres kézzel állítotok be valaki más házába, a zsebetekben egy hosszú követeléslistával, akkor pontosan azt eszitek, amit elétek tesznek.
Ebben a pillanatban megnyikordult az ajtó, és Márk belépett a konyhába.
A kezéről nedves törlőkendővel szedte le az építkezés porát, a napsütéstől elégedetten hunyorgott, és láthatóan egy kellemes családi délutánra számított.
— Hát itt meg mi ez a lárma? Az utcáról is hallani — kérdezte őszinte értetlenséggel, miközben tekintete ide-oda járt bíborszínűre gyulladt anyja, tomboló húga és köztem. — Kész a hús? Begyújtottam a grillezőt. Nagyon jó a parázs.
— A feleséged megaláz minket! — tört ki Mária drámai hangon, olyan fájdalmas felhanggal, mintha éppen a családi becsület utolsó bástyája omlana le körülötte.
A fiához sietett, és belekapaszkodott az ingujjába.
— Valami kóbor kutyáknak való hulladékot vásárolt össze! Szégyenbe hozott Judit előtt! Mi normális húst kértünk, ünnepi ebédet, ahogy rendes embereknél szokás, ő meg ecetes inakat dugott az orrunk alá! Mondj már neki valamit, Márk! Tedd végre helyre a feleségedet! Ki az úr ebben a házban?!
Márk először a zavaros páclében úszó vödrökre nézett. Aztán a kőkemény kolbászsajtra. Végül rám.
A szemében egyetlen másodpercre felvillant az a régi, belenevelt fiúi rémület, amelyet Mária mindig olyan biztos kézzel használt fegyverként. Ez volt az ő bejáratott módszere: bűntudatot kelteni, fokozni a jelenetet, emelni a hangot, amíg a másik fél meg nem törik, és meg nem tesz bármit, csak hogy végre csend legyen.
Én nem szóltam egy szót sem. A pultnak támaszkodva álltam, és eszem ágában sem volt magyarázkodni.
Ez kettőnk pillanata volt Márkkal. Egy néma vizsga arról, hogy felnőtt emberként tud-e dönteni. Ha most lesüti a szemét, és azt mondja, kérjek bocsánatot, csak hogy elsimuljon a helyzet, ha arra kér, tűrjem el az egészet az anyja kedvéért, akkor én egyetlen szó nélkül összepakolom a táskámat, beülök az autómba, és visszamegyek a városba.
Márk lassan odalépett az asztalhoz.
Felvette a hosszú, vékony blokkot az olcsó szupermarketből, amelyet előrelátóan a lehető legfeltűnőbb helyen hagytam. Végigfuttatta rajta a szemét. „Kerti saslik — 2 db. Kolbászsajt — 1 db. Világos sör — 10 db.”
Aztán kinézett a nyitott ablakon.
Odakint Gergőnek végre sikerült legyűrnie a makacs söröskupakot, és most nagy kortyokban húzta az italt egyenesen az üvegből, miközben vészesen ráhajolt a frissen beültetett ágyásomra, ahol a nemesített petúniák sorakoztak. Álmos pontyként pislogott, teljes értetlenséggel az arcán, mintha képtelen volna felfogni, miért nem serceg már a hús a rácson.
Eszter gyerekei közben ropogva törték le a száraz ágakat az öreg szilvafáról a kerítés mellett.
— Anya — szólalt meg Márk.
A hangja váratlanul kemény volt. Mély, nyugodt, és ez a nyugalom most többet ért minden kiabálásnál.
Óvatosan, de határozottan kiszabadította az ujját Mária szorításából.
— Nóra ezt a vödröt a saját pénzéből vette. A saját fizetéséből. Ha te negyvenezer forintnyi drága hússal akartad megvendégelni Judit nénit, miért nem vetted meg útközben? Autóval jöttetek. Az országút mellett tele van minden rendes, prémium élelmiszerüzlettel.
— Hát nem idegenek vagyunk! — kezdte újra Mária a kedvenc, rongyosra játszott lemezét, de a hangjában már ott rezgett a bizonytalanság.
Erre a válaszra nem számított.
— Van autótok, nyaralótok, rendes keresetetek! Fiatalok vagytok! Tényleg sajnáltok egy normális asztalt a saját anyádtól meg a nagynénétektől?
— Nem sajnáljuk — vágta el Márk keményen, és egy lépést hátrébb húzódott. — De ha te hívsz meg rangos vendégeket azért, hogy villogj előttük, akkor a vendéglátást is te fizeted. Nóra pontosan azt tette, amit kellett. Ha nem tetszik a vödrös saslik, üljetek be az autóba, és menjetek el a legközelebbi vidéki étterembe. Én senkit nem fogok győzködni, és bocsánatot sem fogok kérni helyettetek.
Az anyósom úgy hátrált meg, mintha a saját fia egy csuromvizes törölközővel csapta volna arcon.
Eszter döbbenten pislogott, teljesen elveszítve a fonalat. Erre a fordulatra még a legrosszabb rémálmukban sem készültek. Az ő hibátlanul berendezett világukban Márknak mindig ütközőnek kellett volna lennie: engem kellett volna puhítania, engem kellett volna rábeszélnie arra, hogy nyeljem le a sértést, nyissam ki a pénztárcámat, és vásároljam meg a családi békét.
Ekkor azonban mozgásba lendült a fővárosi tartalék.
— Mária! — csattant fel hirtelen Judit néni éles, vékony hangja. Eddig a hűtő melletti árnyékban állt, még a sötét napszemüvegét sem vette le.
Most előrelépett, és a gondosan ápolt, úrias arca őszinte felháborodástól torzult el.
— Valamit nagyon nem értek. Te egész múlt héten engem hívogattál, és mesés pihenést ígértél vidéken. Mézesmázos hangon duruzsoltad a telefonba: „Juditkám, gyertek csak! Lesz márványozott marha, drága sajtok, a fiamék majd királynőként bánnak velem, náluk a tenyerükön hordoznak!” Most meg kiderül, hogy az én nevemmel akartál parádézni a menyed előtt?
Judit néni felháborodott mozdulattal igazított egyet a drága táskája pántján.
— Azt akartad megmutatni, mekkora nagyasszony vagy? És nekem mindehhez még mosolyognom is kellene?