háromórás araszolás után a dugóban, hogy aztán itt ezeket az olcsó, papírízű virsliket rágjam, és hallgassam a filléres vidéki perpatvaraitokat?!
Elérkezett az a ritka, szinte ünnepélyesen tiszta pillanat, amikor egy gondosan felépített, pimasz kis terv egyetlen szempillantás alatt omlik össze, mint a kártyavár, és a romjai maguk alá temetik mindazokat, akik felhúzták.
— Juditkám, kérlek, hallgass meg, ez az egész az ő műve! — Mária anyósom kétségbeesetten felém bökött reszkető, hibátlan manikűrös ujjával, mintha az utolsó morzsáit próbálná összekaparni a porba hullott tekintélyének. — Ilyen menyet fogtam ki, kapzsi, szívtelen, pénzéhes! Néha már azt sem tudom, hogyan harcoljak velük!
Ekkor pontosan tudtam, hogy eljött az én pillanatom.
— Nem szabad feladni a küzdelmet, Mária asszony. Harcolni mindig lehet, sőt kell is — feleltem széles, leplezetlen élvezettel, és visszaadtam neki a saját kedvenc mondatát, amelyet rendszerint akkor szokott elsütni, amikor májusban elvárta, hogy ássuk fel neki a fél kertet.
Aztán felemeltem az asztalról egy bádogkonzervet.
— És csak emlékeztetőül egyeseknek: ahogy az ember másokkal bánik, úgy bánnak vele is. Ha valaki tiszteletet és kiszolgálást szeretne, talán kezdhetné azzal, hogy nem mások pénztárcájából gazdálkodik.
A konzervet Eszter felé nyújtottam.
— Egyébként, Eszter, sajnos ínyencfalatokkal nem szolgálhatunk. Nem fért bele a keretbe. Viszont itt van ez az akciós cukkinikrém. Igazi különlegesség. Kérsz?
Judit néni undorodva húzta el a száját, majd olyan megsemmisítő pillantással mérte végig a saját testvérét, hogy Mária asszony egy pillanat alatt összement tőle, és mintha a jól ismert nagyasszonyos fénye is lekopott volna róla.
— Tudod mit, Mária? — mondta a városi vendég, miközben már fordult is a kijárat felé. — Mi most szépen hazamegyünk. Én erre a cirkuszra nem jelentkeztem. Már attól felmegy a vérnyomásom, hogy ránézek arra az ecetes löttyre. Gergő! Tedd le azt az üveget, és indítsd be a kocsit! Szedd össze a gyerekeket, indulunk!
Gergő, aki éppen kényelmesen elhelyezkedett a napozóágyon, és már félig lehunyt szemmel készült átadni magát a jól megérdemelt semmittevésnek, olyan elkeseredett, mélyről feltörő hangot adott ki, mint egy sebesült állat. A potyaitaltól megválni láthatóan meghaladta az erejét.
Vitába szállni azonban nem mert az ellentmondást nem tűrő nagynénivel. Judit már jó ideje lebegtette előtte, hogy talán beleírja a budapesti lakásáról szóló végrendeletébe, ezért Gergő akár az ebédről is hajlandó lett volna lemondani.
A készülődés döbbenetesen gyorsan zajlott, és örömteli módon szinte teljes csendben.
Eszter sértetten fújtatva, a megaláztatástól vörös arccal tuszkolta be tiltakozó fiait Judit néni terepjárójának hátsó ülésére, közben az orra alatt motyogott valamit gonosz, kőszívű emberekről, akiknek a szemét elvakította a pénz.
Mária asszony, amikor elhaladt mellettem a kerti ösvényen a kapu felé, még megpróbált felperzselni azzal a híres, átkokat szóró tekintetével. Csakhogy az én teljesen nyugodt, ragyogó és jóindulatú mosolyommal találta szemben magát. Erre megbotlott a teljesen sima járdán, majd sértődötten megrántotta a vállát, és gyorsan elfordította a fejét.
Az autó kékes füstöt prüszkölt a kipufogóból, nagy nehezen megfordult a füvön, közben letarolt néhány pitypangbokrot, aztán eltűnt a kanyar mögött, magával hurcolva az egész vándorcirkuszt.
A telken mennyei, megingathatatlan júniusi béke telepedett meg.
Csak a madarak csicseregtek vidáman a fiatal almafa ágai között, mintha ők is örülnének, hogy aznap már senki sem dobál feléjük virslihéjat meg üres poharakat.
Márk nagyot sóhajtott. Súlyos, mély levegő volt ez, de olyan látványos megkönnyebbülés áradt belőle, hogy szinte tapintani lehetett.
Mögém lépett, az állát a fejem búbjára tette, és szorosan átölelte a vállamat.
— Ma elég kemény voltál velük — jegyezte meg halkan.
A hangjában azonban nyoma sem volt szemrehányásnak vagy sajnálkozásnak. Inkább valamiféle titkolt, majdnem fiús csodálat bujkált benne.
— De legalább őszinte — válaszoltam, miközben az arcomat a meleg vállához simítottam, és éreztem, ahogy az elmúlt órák belső feszültsége lassan elenged. — Folytatod a grill begyújtását? Mindjárt túlég a parázs.
— És mégis mit süssünk rajta? — vigyorodott el a férjem, az asztalon árválkodó műanyag vödrökre biccentve. — Ezt az ecetes rémálmot? Éhes vagyok, persze, főleg a lambériapakolás után, de ennyire azért nem. Én ebből kimaradok.
Ravaszul összehúztam a szemem, kibújtam az öleléséből, és odaléptem a hűtőhöz.
A leghátsó rekeszben, a tegnapi köretet rejtő lábasok mögött nyúltam be, majd ünnepélyesen előemeltem egy súlyos üvegedényt. Hangosan pattintottam le a kapcsokat, és levettem a tetejét.
A nyári konyhát abban a pillanatban betöltötte a friss hús sűrű, észbontó, térdre kényszerítő illata: házi kefirben finoman pácolt sertés, lédús hagymával, bazsalikommal és fanyar fekete borssal.
Márk nagyot nyelt.
— Tarja? — suttogta szinte vallásos áhítattal, miközben a tökéletes húsdarabokat nézte.
— A legszebb, amit a termelői piacon kapni lehetett — erősítettem meg. — Exkluzív tétel. Kizárólag azoknak, akik értik a különbséget az igazi család között, ahol az ember vigyáz a másikra, és az éjjel-nappal hívható ingyenétterem között. Fűzd csak fel a nyársakra.
Este már kettesben ültünk a verandán, plédekbe burkolózva.
A hús egyszerűen hibátlan lett: elképesztően omlós, forró, áttetsző szaft csorgott belőle, kívül pedig éppen olyan ropogós, enyhén édeskés kéreg pirult rá, amilyennek lennie kellett. Márk töltött mindkettőnknek egy-egy pohár mélyrubin színű italt, amelyet én vettem, saját döntésből, minden utasítás, lista és egyeztetés nélkül.
Valahol messze, a poros esti országúton egy autó haladt a fülledt város felé, benne megsértett, dühös és nagyon éhes rokonokkal, egyre távolabb a mi kis nyaralónktól, a pénzünktől és a békés életünktől.
Az asztalon előttünk, a gőzölgő, pirosra sült saslikos tál mellett, magányosan álldogált a felnyitott, olcsó cukkinikrémkonzerv, mellette pedig érintetlenül feküdt a rúd füstölt sajt.
— Tudod — Márk a parázs fényét nézve elmosolyodott, és megemelte a poharát —, nélkülük valahogy ezerszer finomabb lett a grillhús.
— Teljes mértékben egyetértek — koccintottam vele halkan. — És vedd észre: még a hazai különlegességeink is megmenekültek. Holnap a füstölt sajtból melegszendvicset csinálok, a cukkinikrémet pedig feltesszük ebédhez. Nálunk semmi sem vész kárba.
A tányéromra emeltem még egy darab húst: pirosra sült, szaftos, puha falat volt, átjárta a hagyma, a bazsalikom és a füst illata, a szélén vékony, roppanós kéreggel.
— Azért ezt el kell ismerni, a hús tényleg fantasztikus lett — mondta Márk.
— Naná — mosolyodtam el. — A pác receptje nálam bevált. Egyes rokonokkal ellentétben még soha nem hagyott cserben.