A saját életéért? Azt, aki még mindig az anyja árnyékába menekül?
– Én nem menekülök sehova! – Péter hirtelen felpattant, az arca kipirult az indulatoktól. – Csak most nehéz időszak van…
– Nehéz időszak mindig lesz – vágott közbe Dóra hűvösen, rendíthetetlenül. – Csakhogy vannak, akik ilyenkor megoldást keresnek, és vannak, akik kifogásokat.
A szekrényhez lépett, kinyitotta, és elővett egy nagy utazótáskát.
– Mária, holnap átutalom a pénzt, hogy lezárhassa a hitelét. Ennél többet nem tudok tenni magukért.
– Dóra… – Péter tett felé egy lépést, de ő már nem állt meg. – Beszéljük meg rendesen…
– Nem – rázta meg a fejét. – Fél éve mást sem csinálunk, csak beszélünk. Elfáradtam, Péter. Tudod, hányszor jöttem haza két munka után úgy, hogy az anyád azt magyarázta, milyen rossz feleség vagyok? Te pedig hallgattál. Mindig csak hallgattál.
Nyugodt, kimért mozdulatokkal kezdte a ruhákat és holmikat a táskába pakolni. Úgy mozgott, mintha ezt a pillanatot már régen végiggondolta volna. Nem kapkodott, nem remegett a keze; minden mozdulatában ott volt a végleges döntés.
– Mit művelsz? – kérdezte Mária rémülten.
– Összepakolom a dolgaikat – felelte Dóra csendesen. – Mindkettejüknek ideje visszamenniük a saját lakásukba.
– De hát hogy… – kezdte az anyósa, Dóra azonban nem hagyta befejezni.
– Fogják a csomagjaikat, vigyék a munkanélküli fiát is, és menjenek el az én lakásomból – mondta keményen, Mária szemébe nézve. – Rendelek taxit. Ki is fizetem. Tekintsék ezt az utolsó ajándékomnak.
Súlyos, nyomasztó csend ereszkedett a szobára. Csak az hallatszott, ahogy Dóra tovább pakol. Különös béke szállta meg, mintha nem is most hozta volna meg ezt az elhatározást, hanem már régóta ott érlelődött volna benne, és csupán kimondásra várt.
– Kislányom… – szólalt meg egyszer csak Mária halkan. A hangjából eltűnt a szemrehányás; helyette tanácstalanság és félelem bujkált benne. – Talán találhatnánk valami más megoldást is.
– Nem – húzta be Dóra a táska cipzárját. – Maga mondta mindig, hogy a család az első. Hát akkor foglalkozzon a saját családjával. Én pedig végre foglalkozom a saját életemmel.
Elővette a telefonját, és taxit hívott. Aztán Péter felé fordult. A pillantása visszafogott volt, de már nem volt benne megbánás.
– Nálad vannak az anyád lakásának kulcsai?
Péter némán bólintott.
– Rendben – Dóra rápillantott az érkezési időre. – Tíz perc múlva itt lesz az autó. Segítek levinni a csomagokat.
Az a tíz perc végtelennek tűnt. Mária a fotelben ült, ujjai között gyűrögette a zsebkendőjét. Péter az ablaknál állt, és a sötétedő város felé bámult, mintha odakint remélne választ találni arra, amit bent nem mert kimondani. Dóra közben összeszedte az utolsó apróságokat is.
Amikor megérkezett az értesítés, hogy a taxi lent vár, felemelte a táskát, Péterre nézett, és röviden csak ennyit mondott:
– Menjünk. Lekísérem magukat.
A kilencedikről lefelé tartó liftben Dóra váratlanul arra gondolt, amikor először találkozott Péterrel. Eszébe jutott a mosolya, az a magabiztosság, amellyel akkoriban azt hitte, pontosan tudja, mit akar az élettől. Furcsa volt belegondolni, milyen gyorsan képes valaki annyira megváltozni, hogy szinte rá sem lehet ismerni.
A ház előtt Dóra átadta Péternek a táskát.
– Minden rendbe fog jönni – mondta csendesen. – Csak mindenkinek meg kell tanulnia felelősséget vállalni a saját életéért.
Mária már a taxiban ült, amikor leengedte az ablakot. Habozva, akadozva szólalt meg:
– Dóra, esetleg…
– Nem, Mária. Viszontlátásra.
Dóra a kapu előtt maradt, és nézte, ahogy a taxi elindul, majd eltűnik a sarkon. Csak ezután fordult vissza lassan, és felment a lakásba. Amikor belépett a hálószobába, a csend szinte puhán simult rá a falakra. Leült az ágy szélére, és hosszú idő óta először érezte úgy, hogy az otthonában valódi nyugalom van.
Kivette a telefonját, és felhívta az egyik legfontosabb számot.
– Szia, anya… Elmehetek hozzád? Csak beszélgetni szeretnék.
Fél év telt el. Dóra egy szépségszalon ajtaján lépett ki, megnyújtóztatta a hátát, és körbenézett az utcán. Az élete ez alatt az idő alatt érezhetően más irányt vett. Péter és Mária távozása után sokáig ürességet és bizonytalanságot érzett, de apránként új kapaszkodókat talált. A kozmetikai üzletben végzett munka és az otthoni manikűrözés egy ideig még kitöltötte a napjait, bár egyre kevesebb ereje maradt. Aztán az egyik törzsvendége állást ajánlott neki a saját szépségszalonjában: recepciós, kiszámítható munkaidővel és tisztességes fizetéssel. Dóra igent mondott, és lassan minden rendeződni kezdett. A második lakást ugyan ki kellett adnia, ám most már nem szorongott minden egyes kiadás miatt.