Futotta a lakáshitelre, és maradt belőle azokra az apró örömökre is, amelyekről Dóra korábban már szinte lemondott.
A válás meglepően csendesen zajlott le. Péter nem vitatkozott, nem követelőzött, és nem próbálta visszaszerezni azt, ami már végleg kicsúszott a kezük közül. Talán az a bizonyos este benne is elindított valamit, amit addig senki sem tudott megmozdítani.
Egy délután rezegni kezdett a telefonja. Az ingatlanos írt: „Találtam egy nagyon jó vételt. Mikor lenne alkalmas megnézni?” Dóra elmosolyodott. Már jó ideje forgatta a fejében, hogy a második lakást eladja, és helyette valami kisebbet, könnyebben fenntarthatót vesz, olyat, ami nem köt rá újabb terheket. Úgy érezte, mintha az élete lassan új árnyalatokat kapna.
Amikor kilépett a metróból, szokatlanul kellemes idő fogadta, ezért nem sietett haza. Kedve támadt gyalogolni egy kicsit. Elhaladt egy kávézó mellett, ahol valaha Péterrel az ismerkedésük évfordulóját ünnepelték. Régen már a kirakat látványa is összeszorította volna a mellkasát. Most azonban csak megállapította magában: ez már nem fáj.
— Dóra? — szólította meg hirtelen egy ismerős hang.
Megfordult. A kávézó bejáratánál Mária állt. Soványabbnak tűnt, mint korábban, az arca is megváltozott, de a tekintetében valami különös nyugalom ült.
— Jó napot — biccentett Dóra kissé zavartan.
— Beülünk egy percre? — kérdezte Mária váratlanul szelíd hangon. — Persze csak ha nem rohansz sehová.
Dóra néhány másodpercig habozott, aztán bólintott.
— Rendben.
Az ablak melletti asztalt választották, és mindketten cappuccinót rendeltek. Addig egyikük sem szólt, amíg a pincér le nem tette eléjük a csészéket.
— Hogy vagy? — törte meg végül a csendet Mária.
— Jól — felelte Dóra, miközben a habot kavargatta a kávé tetején. — Egy szépségszalonban dolgozom recepciósként. Nemrég fizetésemelést is kaptam.
— Tudom — mondta Mária halkan. — Péter néha megnézi, mit teszel ki a közösségi oldalaidra.
Dóra meglepetten emelte rá a szemét.
— És ő hogy van?
— Dolgozik — Mária szája halvány mosolyra húzódott. — Ugyanabban az építőipari vonalban maradt. Egyelőre nem túl magas beosztásban, de igyekszik.
— Örülök, hogy ezt hallom.
Mária félretolta a csészéjét, mintha valami régóta cipelt mondatnak akarna helyet csinálni.
— Szerettem volna bocsánatot kérni tőled. Ami fél éve történt… sok mindent rosszul csináltam. Azt hittem, a fiamat védem, pedig valójában…
— Valójában megakadályozta, hogy felnőjön? — fejezte be Dóra csendesen, de egyenesen a szemébe nézve.
Mária nagyot sóhajtott.
— Igen. Pontosan ezt tettem. Azután az este után rengeteget beszélgettünk Péterrel. Megváltozott. Két hét múlva munkát vállalt. Először egyszerű ügyintézőként, aztán…
— Kérem, ne — szakította félbe Dóra finoman. — Tényleg jólesik tudni, hogy kezd rendbe jönni az élete. De ne menjünk bele jobban.
— Igazad van — bólintott gyorsan Mária. — Nem is ezért mondtam. Csak szerettem volna megköszönni.
— Mit?
— Azt, hogy felráztál minket. Mindkettőnket. Képzeld, én is találtam munkát — mosolyodott el félénken. — Egy kis boltban dolgozom heti három napot. És tudod mit? Szeretem.
Még csaknem egy órán át beszélgettek. Nem voltak vádak, nem kerültek elő régi sérelmek, nem próbálták újraírni a múltat. Csak két ember ült egymással szemben, akik túl későn ugyan, de végre megértettek valamit egymásból.
Amikor a kávézó ajtajában elköszöntek, Mária még egyszer megállította.
— Dóra, tudom, hogy ez már mind a múlté. De szeretném, ha tudnád: erős nő vagy. És jól döntöttél.
Dóra bólintott.
— Köszönöm. Vigyázzon magára.
Aznap este a felújított lakásában ült, és régi fényképeket válogatott. Egy nyaralós kép Péterrel. Egy családi vacsora az ő szüleivel. Az esküvőjük napja. Arcok, pillanatok, amelyek egykor az egész életét jelentették, most pedig már csak egy lezárt fejezethez tartoztak.
Ekkor megszólalt a telefonja. Júlia hívta, az a barátnője, akinek a születésnapján annak idején megismerte Pétert.
— Szia! Figyelj csak, lenne itt valami… Emlékszel Andrásra, a kollégámra? Nemrég vált el, és arra gondoltam…
— Júlia — nevetett fel Dóra —, el se kezdd!
— De hát miért? Nagyon rendes pasi, komolyan mondom. Ráadásul osztályvezető.
— Júlia.hu — vágott közbe Dóra a régi, tréfás becenevüket használva —, most nem akarok kapcsolatot. Jól vagyok egyedül is.
— Ki beszélt itt kapcsolatról? — háborodott fel játékosan a barátnője. — Csak annyi, hogy találkoztok, beszélgettek egyet. Jövő héten céges összejövetelünk lesz, gyere el!
Dóra a képekre nézett, majd határozott mozdulattal betette őket a fiókba.
— Tudod mit? Lehet, hogy elmegyek. De semmi célzás, semmi összekacsintás!
— Én? Soha az életben! — kacagott Júlia. — Akkor felírjalak a vendéglistára?
Dóra odalépett az ablakhoz. A város esti fényei ragyogtak előtte, és hirtelen úgy érezte, nem üresség vár rá, hanem egy egész élet, tele új lehetőségekkel.
— Írj fel — mondta nyugodtan. — Ideje továbbmenni.