Erzsébet sietve letette a szatyrot az egyik székre.
— Csak rendet néztem — tette hozzá gyorsan.
— Az én íróasztalomban kutatott?
— A villanyszámlákat kerestem! — csattant fel az anyósa, és azonnal támadásba lendült. — Nálatok az ember semmit nem talál meg!
— Adja ide a lakáskulcsokat.
— Júlia, ne felejtsd el, kivel beszélsz.
— A kulcsokat.
Erzsébet összeszorította a száját. Lassan belenyúlt a táskájába, elővette a kulcscsomót, majd az asztalra dobta. A fém élesen koppant a piros mappa műanyag borítóján.
— Én csak jót akartam — szűrte a fogai között.
Azzal megfordult, és távozott. A bejárati ajtó nagyot csapódott utána.
Júlia még egy ideig mozdulatlanul állt a mappa fölött. A régi papírokat gondosan összerendezte, aztán visszatette őket az alsó fiókba. A piros mappát Erzsébet ott hagyta.
Este Júlia kinyitotta a munkahelyi laptopját. Földmérőként hozzáférése volt azokhoz az adatbázisokhoz, amelyekre másoknak külön kérelmet kellett volna benyújtaniuk. Beírta a régi helyrajzi számot, amelyet a korábbi iratok között talált.
A rendszer rövid választ adott: az ingatlan nyilvántartásból törölve, a korábbi telekhatárok érvénytelenítve.
Júlia lassan kifújta a levegőt. Három évvel korábban ő maga intézte a telekrendezést. A telket összevonta a szomszédos, elhagyott földdarabbal, amelyet az önkormányzattól vásárolt meg. A régi megjelölés, a „42-es telek” megszűnt létezni. Helyette új cím került a nyilvántartásba: Erdő utca 7.
A régi műszaki iratok így már semmit sem értek. Papírhulladékká váltak.
Júlia lehajtotta a laptop fedelét. Fogalma sem volt, miért kellett Erzsébetnek az elavult műszaki dokumentáció. Abban viszont biztos volt, hogy az anyósa soha, semmit nem csinál véletlenül.
— Anya hívott — mondta Gergő vacsora közben. — Meg van sértődve. Azt állítja, kidobtad.
— Az irataim között turkált.
— Ugyan már, idős asszony. Aggódik az örökség miatt.
— Ez nem az ő öröksége.
— Egy család vagyunk — sóhajtott a férje.
Júlia pontosan hallotta benne Erzsébet mondatait. Mintha az anyja beszélt volna Gergő száján keresztül. Nem válaszolt. Csak mosta tovább a tányért. A szivacs halkan nyikorgott a porcelánon.
Eszébe jutott, Erzsébet milyen büszkén szokott dicsekedni a földhivatali kapcsolataival. „Nekem minden papírt elintéznek a régi ismerősök, nem kell ahhoz semmiféle online ügyintézés” — ismételgette gyakran.
Júlia megtörölte a kezét a konyharuhában. A tekintete a piros mappára esett, amelyet végül mégsem dobott ki.
━━━━━━━━━━━━━━━━━━━━━━━━━━━━━━━━━━━━
Hiba a nyilvántartásban
Most pedig ugyanez a piros mappa ott feküdt az ünnepi asztalon. A franciasaláta és a hidegtál között.
— Nikolett — Erzsébet felállt, és felemelte a gyümölcslével töltött poharát. — Te eleget szenvedtél már. De az anyád nem hagy cserben.
Az asztal körül egyszerre elhalt minden zaj. Gergő abbahagyta a rágást. Ákos, a közjegyző udvariasan letette a villáját.
— Sokat gondolkodtam ezen — folytatta Erzsébet ünnepélyesen remegő hangon. — A családnak össze kell tartania. A vagyonnak pedig ott kell szolgálnia, ahol a legnagyobb szükség van rá.
Rátette a kezét a piros mappára.
— Ma neked adom a házat.
Nikolett felsikkantott. A tenyerét a szája elé kapta.
— Anya… ezt komolyan mondod?
— Teljesen komolyan — Erzsébet kioldotta a fehér zsinórokat a mappán. — Itt vannak az iratok. Ajándékozási szerződés.
Előhúzott egy vastagabb, fehér lapot, és átnyújtotta a lányának.
Júlia mozdulatlanul ült. Belül furcsa, dermedt csend volt benne.
— De hogyan? — motyogta Gergő. — Hiszen ez Júlia háza.
— Ez a mi családunk háza! — vágta rá Erzsébet. — Mindent elrendeztem a régi csatornáimon keresztül. Maradtak még ismerőseim a műszaki nyilvántartásnál és a földhivatalban. Én intéztem annak idején ennek a teleknek a bejegyzését is! Jogom van hozzá!
— Anya, te nem vagy tulajdonos — mondta Gergő halkan.
— Én anya vagyok! És tudom, hogyan működik a törvény! — Erzsébet diadalmas pillantást vetett Júliára. — Ne haragudj, Júliácska, de neked nincs szükséged erre a házra. A lánynak viszont nincs hol laknia.
Nikolett remegő ujjal vette át a papírt. A szemében könny csillogott.
— Az anyósom elajándékozta a házamat a saját lányának — mondta Júlia egyenletesen, szinte szótagolva.
— El bizony — emelte fel büszkén az állát Erzsébet.
— Megnézhetem? — Júlia kinyújtotta a kezét.
Nikolett bizonytalanul az anyjára pillantott.
— Add csak oda neki — engedélyezte Erzsébet. — Hadd lássa a saját szemével. Minden hivatalos. Pecsét is van rajta.
Júlia átvette a lapot.
Valóban ajándékozási szerződés volt. Jó minőségű nyomtatóval készült, gondosan formázott szöveg. Az „Ajándékozó” rovatban Erzsébet teljes neve szerepelt. A „Megajándékozott” mezőben Nikolett neve állt.
Júlia lejjebb vitte a tekintetét. A „Szerződés tárgya” című részhez ért.