résznél azonban megállt a tekintete.
Néma csendben olvasott tovább. A háttérben ugyan ment a televízió, de hang nélkül villódzott.
— Itt az áll, hogy a helyrajzi szám 50/12/42 — emelte fel lassan a fejét Júlia. — A cím pedig: negyvenkettes telek.
— Pontosan — bólintott Erzsébet magabiztosan.
— Csakhogy ő nem tudta, hogy az ingatlan irataiban már egészen más cím szerepel — mondta Júlia, de nem az anyósának címezte a szavait. A közjegyzőre nézett.
Ákos összehúzta a szemét.
— Megengedi? — kérdezte halkan, majd óvatosan kivette a papírt Júlia kezéből.
Gyorsan végigfutotta a sorokat, aztán a zakója belső zsebéből elővette a szemüvegét, és felvette.
— Erzsébet asszony — szólalt meg végül száraz, hivatalos hangon. — Milyen okirat alapján készítették ezt a szerződést?
— A műszaki dokumentáció alapján! Az eredeti alapján, kék pecséttel! — vágta rá az asszony.
— Ezt a helyrajzi számot három évvel ezelőtt törölték — mondta Júlia, egyenesen az anyósa szemébe nézve. — A házat és a telket akkor összevonták, a határokat újramérték, az adatokat pedig módosították. Most már Erdő utca 7. a hivatalos cím. Más az azonosító. Mások a koordináták is.
Erzsébet megdermedt. Az arcán ülő elégedett mosoly lassan leolvadt róla. A gondosan felépített terve már az első lépésnél megbicsaklott. A korábbi fölény helyét zavart értetlenség vette át.
— Miket beszélsz te itt? — szakadt ki belőle.
Ákos letette az iratot az asztalra.
— Önök egy nem létező ingatlanra kötöttek ajándékozási szerződést. Jogilag ez nem több egy papírlapnál. Olyasmit nem lehet elajándékozni, ami a nyilvántartásban ebben a formában már nem létezik. Különösen akkor nem, ha az az ingatlan egyébként sem az ön tulajdona.
— Én mindent elintéztem! — csuklott meg Erzsébet hangja. — Kinga az irattárból mindent megerősített nekem!
— Kinga egy régi adatbázist nézett meg — Júlia felállt az asztaltól. — Olyat, amit évek óta nem frissítettek rendesen. Egy szellemre adott ki önnek papírt.
Nikolett hol az anyjára, hol a szerződésre pillantott.
— Anya? — kérdezte alig hallhatóan. — Te egy más házát akartad nekem ajándékozni hamis iratokkal?
— Nem hamisak! — kiáltotta Erzsébet. — Pecsét van rajtuk!
Felkapta a szerződést. Reszketett a keze, miközben újra meg újra átfutotta a sorokat, mintha puszta akarattal rá tudná kényszeríteni a papírra, hogy igaz legyen.
A zavar lassan némasággá sűrűsödött. Erzsébet nem szólt többé. A piros mappát nézte, mintha az árulta volna el.
— Miért csináltad ezt? — kérdezte Gergő. Úgy festett, mint akit arcul ütöttek.
Az anyja végre Júliára emelte a tekintetét.
— Mert ő idegen! — mondta rekedten. A szemében már nem harag volt, hanem egy olyan ember kétségbeesése, aki elveszítette az irányítást. — Ő idegen, ti viszont az enyéim vagytok. Azt akartam, hogy legyen valamink. Valami saját.
— Magának van sajátja — felelte Júlia halkan. — A lakása.
Odament a székéhez, és felvette a táskáját.
— Az ünnepségnek vége — fordult Gergő felé. — Jössz?
A férje mozdulatlanul ült, két kézzel az asztallap szélébe kapaszkodva. Előbb az anyjára nézett, aztán a feleségére.
— Később hazamegyek — mondta tompán.
Júlia bólintott. Ez is válasz volt.
— Júlia, várjon — állt fel Ákos is. — Hazaviszem. Úgyis arra megyek.
Az út a városig nagyjából egy óráig tartott. Ákos óvatosan vezetett, a rádiót sem kapcsolta be.
— Én csak ismerősként jöttem el — szólalt meg egyszer csak. — Aztán egy rossz színdarab közepén találtam magam.
— Sajnálom — mondta Júlia, és a sötét ablaküveget nézte.
— Önnek nincs miért bocsánatot kérnie. Végig kifogástalanul viselkedett.
Júlia nem válaszolt.
Kifogástalanul? Hagyta, hogy az anyósa elvegye a kulcsokat. Hagyta, hogy belenyúljanak az irataiba. Hagyta, hogy a csendjét gyengeségnek nézzék.
Amikor belépett az üres lakásba, nem kapcsolt villanyt.
A folyosón csend volt. Nem zúgott a televízió. Nem recsegtek a padlódeszkák Gergő nehéz léptei alatt.
Júlia kiment a konyhába. Az asztal tiszta volt.
Elővette a telefonját, belépett az Ügyfélkapun keresztül a földhivatali felületre, és friss tulajdoni lapot kért le. Tíz perc múlva megérkezett a PDF.
Megnyitotta.
Tulajdonos: Júlia. Teher és korlátozás: nincs bejegyezve.
Az ő neve állt rajta. Csakis az övé.
Júlia letette a telefont az asztalra, pontosan oda, ahol korábban az idegen piros mappa feküdt. Most üres volt a helye. És ez az üresség hosszú idő óta először helyesnek tűnt.
Vajon képes lesz valaha újra bízni azokban az emberekben, akik családnak nevezik magukat?