Magamnak rajzoltam. A vázlataim mindenben az ellenkezőjét képviselték annak, amiről Gábor beszélt: könnyed szerkezetek, hatalmas üvegfelületek, a kerttel szinte egybeolvadó terek. Pontosan az a szemlélet, amelyet apám annyira szeretett.
Aznap este, amikor Gábor hazaért, az étkezőasztalnál talált. Előttem régi mappák, megsárgult pauszok, félretett tervlapok hevertek, mintha csak véletlenül kerültek volna elő.
— Nosztalgiázol? — kérdezte mosolyogva, és hátulról átölelte a vállamat.
— Csak rendet rakok a régi holmik között — feleltem könnyed hangon, miközben néhány gondosan kiválasztott lapot a kupac tetejére csúsztattam. — Ideje kidobni, ami fölösleges.
Aztán mintha csak mellékesen jutott volna eszembe, hozzátettem:
— Holnap elvinnéd ezt a mappát a garázsba? Tedd valami szem előtt lévő helyre, különben megint elfelejtem majd visszahozni.
Gábor bólintott. Nem tulajdonított az egésznek különösebb jelentőséget. Én viszont pontosan tudtam, hogy Kinga, amikor összeomlott, és menekülni akart mindenki elől, gyakran húzódott be a családi garázsba. Ott volt egy apró műhelye, a maga kis menedéke.
Nem kényszerítettem semmire. Csak odatettem elé egy lehetőséget. Egy mentőövet annak, akit épp mindenki kívülállónak bélyegzett. Innentől már rajta múlt a folytatás. Büszkeségből elfordíthatta a fejét. Vagy lenyelhette a sértettségét, és megragadhatta.
Három nap telt el. Három hosszú, feszült, idegtépően csendes nap. Nem kérdeztem Gábortól semmit, ő pedig láthatóan maga sem akarta szóba hozni a történteket. A negyedik napon azonban szinte berobbant a lakásba, csillogó szemmel.
— Ezt nem fogod elhinni! Kinga! Elfogadták a tervét!
Felkapott, és nevetve megpörgetett a szoba közepén.
— A főnöke teljesen odavolt érte! Azt mondta, pontosan ilyesmire várt. Friss, bátor, zseniális — így fogalmazott! Sőt, még azt is mondta, hogy Kinga igazi kincs az irodának. Kincs! El tudod ezt képzelni?
Mosolyogtam, és éreztem, ahogy lassan szétárad bennem valami meleg, csendes megkönnyebbülés. A tervem bevált.
— Kinga magán kívül van az örömtől — folytatta Gábor lelkesen. — Azt meséli, mintha megvilágosodott volna. Bezárkózott a garázsba, és egyszer csak beugrott neki az egész koncepció.
— Ügyes volt — mondtam halkan. — Őszintén örülök neki.
Erzsébet természetesen azonnal ünnepi vacsorát szervezett. „Kinga diadalát meg kell ünnepelni!” — jelentette ki telefonon olyan hangon, mintha családi történelmi eseményről volna szó. Én pedig pontosan tudtam, hogy ez az este nem pusztán vacsoráról szól majd.
Ez a családjuk felsőbbrendűségének estéje lesz. A vérvonaluké, a tartásuké, a velük született tehetségé. Nekem pedig a szerény, mosolygó néző szerepét szánták.
Ezúttal azonban ragaszkodtam hozzá, hogy nálunk legyen az összejövetel. És megkértem Gábort, hívjon meg még valakit.
— Apukádat? — nézett rám meglepetten. — Tudod, hogy nem szereti az ilyen családi felhajtást.
— Kérlek — mondtam. — Mondd neki, hogy nagyon hiányzik. És azt is, hogy a kedvenc rizottóját készítem.
Kinga azon az estén ragyogott. Szinte lebegett a nappalinkban, mosolyogva fogadta a gratulációkat, mintha mindig is erre a pillanatra született volna. Erzsébet áhítattal figyelte a lányát, és időről időre felém is küldött egy-egy pillantást.