Olyan tekintet volt ez, mintha némán azt üzenné: „Látod? Ez az, amit a vérünk jelent.”
— Mindig is tudtam, hogy van benned tartás, kislányom — jegyezte meg Erzsébet, miközben eligazította maga előtt a szalvétát. — Ez a főnökötök, ez a László… régi vágású ember. Az ilyeneket nem lehet üres csillogással levenni a lábukról. Ő meglátta benned a lehetőséget. A mi lehetőségünket.
Ekkor csengettek.
— Ó, ez valószínűleg az apukám lesz — álltam fel. — Teljesen kiment a fejemből, hogy szólok róla.
Az ajtóban valóban apa állt. Átöleltem, aztán bevezettem a nappaliba.
— Hadd mutassam be: ő az édesapám, László.
Kinga, aki éppen pezsgőspoharat tartott a kezében, mozdulatlanná dermedt. A pohár lassan megbillent az ujjai között, és néhány aranyló csepp a padlóra hullott.
Erzsébet arcáról, amelyen az imént még elégedett mosoly ült, pillanatok alatt kifutott a szín.
— László…? — suttogta Kinga alig hallhatóan. — László úr?
— Jó estét, Kinga — biccentett apa nyugodtan, a tekintete egy árnyalatnyit összeszűkült. — Bevallom, nem számítottam rá, hogy itt találkozunk. Bár igaz, kicsi a világ.
Aztán végignézett a kővé vált sógornőmön, rám pillantott, majd az asztalra, ahol az én „szerény” fogásaim sorakoztak.
— Lilla, kislányom, gyönyörűen megterítettél. Pont úgy, ahogy szeretem: egyszerűen, de ízléssel.
A szobára olyan csend ereszkedett, hogy szinte súlya lett. Mintha a levegő is megállt volna köztünk.
Gábor hol engem nézett, hol a húgát, hol az apámat, és a szemében lassan, fokról fokra felvillant a felismerés.
— Apa, gyere, ülj le — karoltam belé finoman. — Épp Kinga sikerét ünnepeljük. Ma egy igazán nagyszerű tervet mutatott be.
— Igen, tudok róla — foglalt helyet apa az asztalnál, majd egyenesen Kingára emelte a tekintetét. — Valóban figyelemre méltó munka volt. Különösen a homlokzatok elképzelése. Szokatlan megoldás. Tudja, erősen emlékeztetett a lányom régi egyetemi terveire.
Kinga arca megrándult.
Apa ugyanazzal a higgadt hanggal folytatta:
— Neki volt ilyen könnyed, mégis jól felismerhető stílusa. Az ember azonnal észrevette benne azt a sajátos kézjegyet. Már akkor úgy gondoltam, hogy sokra viheti.
Nem vádaskodott. Nem emelte fel a hangját. Nem tett jelenetet. Csak kimondott néhány egyszerű mondatot, mintha pusztán tényeket sorolna.
Kinga és az anyja számára azonban ezek a szavak ítéletként hullottak az asztalra. A sógornőm arcát elöntötte a szégyen pirossága. Lesütötte a szemét, képtelen volt rám nézni — és az apámra még kevésbé.
Erzsébet olyan mereven ült, mintha karót nyelt volna. Az arca szinte krétafehérré vált.
Minden fölényessége, minden emlegetett „jó vér”, minden hangzatos bizonyossága egyetlen pillanat alatt porrá omlott.
Gáborra néztem. Odalépett mellém, megfogta a kezem, és erősen megszorította. A tekintetében szeretet volt, büszkeség és valami csendes bocsánatkérésféle.
Abban a percben pontosan tudtam: többé nem kell hallgatnom a „kódokról” és a „jelekről”. Mostantól nekik kell megtanulniuk az enyémeket.