A gyerekeknek szólni… Nem. Nem szólni. Egyszerűen kész helyzet elé állítani őket.
Másnap reggel Júlia telefonált.
— Szia, anya! Figyelj, támadt egy ötletem. Hétfőn és kedden elvinnénk hozzád Márkot, jó? A bébiszitter most rettenetesen drága.
— Nem jó — felelte Erzsébet nyugodt hangon. — Dolgom van.
— Miféle dolgod? Anya, ugyan mi lehet fontosabb az unokádnál?
— Az életem, Júlia. Az én életem fontosabb. Fogadj mellé felvigyázót, vagy vegyél ki szabadságot.
— Anya! Beteg vagy?
— Nem. Éppen ellenkezőleg. Végre meggyógyultam.
Letette a mobilt. Abban a pillanatban megszólalt a vezetékes telefon is, de azt már fel sem vette.
A következő három hét nem telt el békésen. A lányai hol külön-külön, hol együtt állítottak be hozzá. Könyörögtek, sírtak, vitatkoztak, aztán fenyegetőzni kezdtek.
— Beadunk egy idősek otthonába!
— Az unokáid el fognak felejteni!
— Többé ne is nevezd magad az anyánknak!
Erzsébet nem magyarázkodott. Csendben intézte a papírokat. Két hét múlva meg is érkezett a vízum: fél évre szóló, többszöri belépésre jogosító engedélyt kapott. A kérdőívre azt írta, barátokhoz utazik. Barátai ugyan nem voltak odakint, de ugyan ki járna ennek utána?
József, a szomszéd, kifejezetten megörült, amikor a nyaraló eladásáról hallott.
— Erzsébet asszony, én erre már régóta várok! Hárommillió-kétszázezer forint, ahogy megbeszéltük?
— Hárommillió-négyszázezer.
— Rendben, legyen hárommillió-négyszázezer. Mikor írjuk alá?
— Minél hamarabb.
Három nappal az indulás előtt a nyaraló ára már a kezében volt. A nyereménnyel és a félretett pénzével együtt majdnem hatmillió forintja lett. Olaszországban ebből akár egy évet is ki lehet húzni, ha az ember nem szórja két kézzel a pénzt. Ő pedig soha nem volt hozzászokva a fényűzéshez.
Ágnes, a barátnője végig mellette állt.
— Jól teszed! Én is így csinálnám… Csak hát engem a férjem úgysem engedne el. De te ügyes vagy, szabad asszony!
— Szabaddá válni sosem késő — mondta Erzsébet.
Az indulás előtti estén mindkét lánya megjelent nála. Ez volt az utolsó próbálkozásuk.
— Anya — kezdte Júlia óvatosan. — Gondolkodtunk. Mi lenne, ha valami köztes megoldást találnánk? Menj el két hétre, pihend ki magad, aztán gyere haza. Mi nem ellenezzük, hogy kikapcsolódj…
— Nem két hétre utazom.
— Akkor mennyi időre? — kérdezte Eszter ijedten.
— Nem tudom. Egy hónapra. Kettőre. Fél évre. Addig maradok, ameddig jólesik.
— Anya, és mi lesz velünk? Mi lesz a gyerekekkel?
Erzsébet végignézett rajtuk. Szép, talpraesett, sikeres nők ültek vele szemben. Mindkettőnek diplomája volt, rendes állása, férje, saját otthona. Mindazt, amit ő a nehéz években nem tudott megadni nekik, ők később megszerezték maguknak. Büszke volt rájuk. Nagyon is. Csakhogy…
— Felnőtt emberek vagytok. Meg fogjátok oldani. Kerestek segítséget, megbeszélitek a férjeitekkel, beosztást készítetek. Én ezt már nem bírom tovább. És nem is akarom. Ne haragudjatok, de én is ember vagyok. Nekem sem maradt végtelen időm.
— Anya, ilyet ne mondj! — Eszter elsírta magát.
— Miért ne? Hiszen igaz. Hetvenéves vagyok. Lehet, hogy van még tíz évem. Lehet, hogy öt. Az is lehet, hogy csak egy. Ezeket az éveket szeretném végre magamnak élni. Legalább egy kicsit.
Júlia sokáig hallgatott, majd halkan megszólalt:
— Tudod, anya… Lehet, hogy igazad van. Csak annyira megszoktuk, hogy mindig itt vagy. Hogy rád mindig lehet számítani.
— Harminc éven át számíthattatok rám. Mostantól ti segítsetek. Egymásnak, magatoknak, a gyerekeiteknek. Nélkülem.
A lányai késő este mentek el. Mindketten sírtak, de a harag már eltűnt belőlük. Inkább zavartnak tűntek. Mintha most először vették volna észre, hogy az anyjuk nem egy örökké rendelkezésre álló szolgáltatás, hanem élő ember.
Az indulás napján Erzsébet hajnalban, öt órakor kelt fel. Körbenézett a lakásban: minden tiszta volt, barátságos és üres. Ugyanolyan üres, mint az élete volt egészen eddig a reggelig.
A bőröndje nem lett nagy. Néhány ruha, kényelmes cipő, gyógyszerek, egy régi füzet olasz kifejezésekkel, és Gábor fényképe került bele. A férje bizonyára csodálkozott volna ezen az egészen, de talán örült volna neki. Legalább egy kicsit.
Taxit hívott. A sofőr fiatal fiú volt, udvariasan kivette a kezéből a csomagot.
— A reptérre megyünk? Üzleti út?
— Nem — mosolyodott el Erzsébet. — Egy álomhoz.
— Ez jól hangzik. És hová vezet az az álom?
— Olaszországba. Rómába, Firenzébe, Velencébe.
— Azta! Utazási irodával?
— Egyedül. A magam módján.
A fiú elismerően füttyentett.
— Bátor nagymama tetszik lenni!
— Nem vagyok bátor. Csak eljött az ideje.
A repülőtéren elvégezte a becsekkolást, majd leült a váróban. A telefonja szinte megállás nélkül villogott, de a hangot kikapcsolta. Sorra megnyitotta az üzeneteket.
Júlia: „Anya, bocsáss meg nekünk. Jó utat. Írj, ha megérkeztél.”
Eszter: „Anyukám, szeretünk. Vigyázz magadra.”
Marcell: „Nagyi, hozzál hűtőmágnest!”
Nóra: „Nagyi, fényképezd le a Colosseumot!”
Márk hangüzenetet küldött: „Erzsi mama, szeretlek! Gyere majd vissza!”
Könnyek csúsztak végig az arcán. Mindannyiukat szerette. Mélyen, igazán. De a szeretet nem azt jelenti, hogy az ember feloldódik másokban. A szeretet nem lehet azonos az eltűnéssel.
Mellé egy idős házaspár ült le. Olaszul beszélgettek, Erzsébet pedig akaratlanul is figyelni kezdte őket. Szinte mindent értett. Meglepte, hogy ennyi év után sem kopott ki belőle teljesen a nyelv.
— Signora — fordult felé az olasz férfi. — Ön érti, amit mondunk?
— Egy keveset — válaszolta Erzsébet, majd hozzátette: — Tanulom.
— Ó, nagyszerű! Olaszországba utazik? Nyaralni?
— Nem — tűnődött el Erzsébet. — Élni megyek. Legalább megpróbálni élni.
— Élni? Vannak ott rokonai?
— Nincsenek. De van ott egy álmom. Egy régi, ötven éve várakozó álmom, amelynek most jött el az ideje.
Az olasz házaspár összenézett, aztán mindketten elmosolyodtak.
— Bravissima! — mondta az asszony. — Olaszország szereti a bátrakat. Sok szerencsét!
— Köszönöm.
Bemondták a beszállást. Erzsébet felállt, és a vállára vette a táskáját. A kabátzsebében ott lapult a nyertes sorsjegy; emlékbe megtartotta. Jegy egy új élethez. Vagy legalábbis egy kísérlethez, hogy új élet kezdődhessen.
A repülőn az ablak mellé ült, és nézte, ahogy Budapest egyre kisebbé válik alatta. Valahol odalent maradtak a lányai, az unokái, a megszokott mindennapok. Előtte pedig ott volt az ismeretlen. Félt? Igen. De sokkal ijesztőbb lett volna maradni.
A mellette ülő középkorú férfi észrevette a nyugtalanságát.
— Először repül?
— Olaszországba igen.
— Pihenni megy?
— Nem. Élni. Új életet kezdeni.
A férfi meglepetten felvonta a szemöldökét, de nem kérdezett többet.
Róma esővel fogadta Erzsébetet. A repülőtér kijáratánál állt a bőröndjével, és néhány pillanatig fogalma sem volt, merre induljon. Szállást mindössze három éjszakára foglalt; utána valami olcsóbbat szeretett volna találni, lehetőleg hosszabb időre.
A hotel recepciójánál egy fiatal olasz nő angolul kérdezte:
— Először jár Rómában?
— Igen — felelte Erzsébet olaszul. — De egész életemben erre vágytam.
A lány arca felderült.
— Ó, ön beszél olaszul! Isten hozta itthon!
Itthon. Különös volt ezt hallani egy idegen országban. Mégis valamiért helyénvalónak tűnt.
A szobájában leült az ágy szélére, elővette a telefonját, és írt a lányainak: „Rendben megérkeztem. Minden jól van. Szeretlek benneteket.”
A válaszok azonnal jöttek.
Júlia: „Anya, vigyázz magadra! Márk már azt kérdezgeti, mikor jössz haza.”
Eszter: „Anyukám, pihenj sokat! Megérdemled!”
Erzsébet elmosolyodott. Talán még nincs minden elveszve. Talán ők is megtanulnak nélküle élni, ő pedig megtanul végre önmagáért. És egyszer majd, valamikor, újra találkoznak. Már másként. Egymástól szabadon, és éppen ezért igazán közel egymáshoz.
Másnap reggel Erzsébet kilépett az utcára. Róma hatalmas volt, zajos és kiismerhetetlen. Betért az első útjába eső kávézóba, és rendelt egy cappuccinót. Harminc éve álmodott róla, hogy egyszer Rómában ihat cappuccinót.
A szomszédos asztalnál egy vele egykorú nő ült, előtte tablet és jegyzetfüzet hevert.
— Elnézést — szólította meg Erzsébet olaszul. — Nem tudja véletlenül, hol lehetne errefelé olcsó szobát bérelni hosszabb időre?