A nő felnézett a jegyzeteiből, és barátságosan elmosolyodott.
— Ó, maga nem olasz, ugye? Hallom a kiejtésén… magyar?
— Igen — bólintott Erzsébet.
— Hosszabb időre érkezett Rómába?
— Magam sem tudom még. Lehet, hogy csak egy hónapra. Az is lehet, hogy fél évre. Majd kiderül, hogyan alakul.
— Értem — mondta a nő. — Én is valahogy így jöttem ide öt éve Németországból. Két hétre terveztem. Aztán itt ragadtam örökre. Anna vagyok.
— Erzsébet.
— Erzsébet, van egy barátnőm, aki épp kiadna egy szobát. Nem nagy, de tiszta és rendes. Trasteverében van, nem a legbelső belváros, de nagyon jó környék. Havonta úgy százhatvanezer forintnak megfelelő összegért adja. Érdekli?
— Nagyon is!
Anna azonnal elővette a telefonját, felhívta a barátnőjét, és másnapra meg is beszélt nekik egy találkozót.
— És mivel foglalkozik itt Rómában? — kérdezte Erzsébet, amikor a nő letette a készüléket.
— Németet tanítok, útikönyveket írok, és idegenvezetést is vállalok. Maga pedig? Nyugdíjas?
— Igen. Bár… azon gondolkodtam, hogy talán én is tarthatnék városnézéseket. Magyar turistáknak. Olaszul nem beszélek rosszul, diplomám is van…
— Miért ne? — Anna vállat vont, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga. — Igény biztosan lenne rá. Persze előbb magának is alaposan meg kell ismernie a várost. De két-három hónap alatt bele lehet jönni. Ha szeretné, elmagyarázom, hogyan működik ez az egész.
— Szeretném — vágta rá Erzsébet olyan gyorsan, hogy saját magát is meglepte.
Három órán át beszélgettek. Anna mesélt Rómáról, a bevándorlók mindennapjairól, arról, hol érdemes vásárolni, hogyan kell az olaszokkal bánni, mikor kell határozottnak lenni, és mikor jobb mosolyogni.
— A legfontosabb, hogy ne féljen hibázni — mondta végül. — Az olaszok szeretik, ha egy külföldi megpróbál az ő nyelvükön megszólalni. És legyen nyitott. Róma nem egyszerűen egy város. Róma átformálja az embert.
Aznap este Erzsébet a belváros utcáit járta. Trevi-kút, Spanyol lépcső, Pantheon… Mindaz, amit addig csak fényképeken látott, most ott volt előtte, kőből, vízből, fényből és zajból. A lába sajgott, a térde lüktetett, de képtelen volt megállni. Hiszen ez Róma volt. Az ő Rómája.
A Trevi-kútnál megállt, és egy apró pénzérmét dobott a vízbe. Nem azért, hogy egyszer visszatérjen. Már tudta, hogy maradni fog. Inkább hálából tette. Megköszönte a sorsnak, a véletlennek, annak a nyertes szelvénynek, és talán saját magának is, hogy végre mert lépni.
Elővette a telefonját, és készített egy szelfit a szökőkút előtt. A képen fáradt arc nézett vissza rá, a haja összekócolódott a széltől, de a tekintete… a szeme fiatal volt. Ragyogó és boldog.
Elküldte a fényképet a lányainak, és csak ennyit írt hozzá: „Anyátok Rómában. Élőben. Igaziból.”
A trasteverei szoba valóban parányi volt. Egy ágy, egy szekrény, egy kis asztal, és egy udvarra néző ablak fért el benne. De az övé volt. Erzsébet kifizette a kéthavi kauciót, átvette a kulcsokat, és amikor először zárta be maga mögött az ajtót, különös nyugalom ereszkedett rá.
A tulajdonos, Paola signora, bőbeszédű, élénk asszony volt.
— Egyedül él? Ilyen korban? Bravissima! Én biztosan nem merném megtenni. Nekem ott vannak a gyerekeim, az unokáim, hogyan is hagyhatnám őket magukra?
— Nekem is vannak gyerekeim és unokáim — felelte Erzsébet. — De már felnőttek. Megboldogulnak nélkülem.
— És a férje?
— Két éve meghalt.
— Részvétem — halkult el Paola. — Az enyém öt éve ment el. De én nem vagyok egyedül. A fiam a közelben lakik, mindennap benéz hozzám.
Erzsébet csak bólintott. Mindennap. Vajon ez jó vagy rossz? Paola számára nyilván jó volt. Az ő számára… ezt még nem tudta eldönteni.
Az első hét azzal telt, hogy megpróbálta magába szívni a várost. Gyalogolt, térképet böngészett, utcaneveket jegyzetelt, útvonalakat próbált megjegyezni. Esténként olaszul tanult: nem azt a tankönyvízű, régi nyelvet, amelyet valaha az egyetemen sajátított el, hanem az élő, mai, utcai beszédet.
Anna bemutatta őt a római magyar közösség néhány tagjának is. Kiderült, hogy sok magyar nő él a városban: volt, aki olasz férjhez ment, más munkát keresve került ide, és akadtak olyanok is, akik csak néhány évre indultak, aztán ugyanúgy maradtak, mint Anna.
— Maga lesz a mi római nagymamánk! — nevetett egy fiatalasszony, Réka. — Itt nincs mellettünk a család, a gyerekek meg már alig beszélnek magyarul.
— Én nem vagyok bébiszitter — mondta óvatosan Erzsébet.
— Nem is úgy gondoltam! Csak beszélgetni velük magyarul, mesét olvasni, mondókázni. Természetesen fizetnénk érte. Óránként nagyjából nyolcezer forintnak megfelelő összeg megfelelne?
Megfelelt. A második hét végére már három családnál járt rendszeresen. Nem dajkált, nem etetett, nem altatott. Magyarul beszélt a gyerekekhez, mesélt nekik Magyarországról, könyveket olvasott fel, javítgatta a kiejtésüket, és közben úgy érezte, valami hasznosat ad tovább.
A lányainak mindennap írt. Röviden, visszafogottan: „Jól vagyok. Kezdem megszokni. Gyönyörű az idő.”
A válaszok is óvatosak voltak.
Júlia: „Anya, felvettünk egy dadust. Drága, de majd megoldjuk.”
Eszter: „A gyerekek hiányolnak. Marcell kérdezgeti, mikor jössz haza.”
Erzsébet a hazatérésre vonatkozó kérdésre nem válaszolt. Nem dacból. Egyszerűen azért, mert ő maga sem tudta még a választ.
Egy hónap elteltével már meglepően jól tájékozódott Rómában. Talált egy kedvenc kávézót, ahol délelőttönként helyi nyugdíjasok ültek a kis asztaloknál. Összebarátkozott a zöldségesnél dolgozó eladóval. Még a könyvtárba is beiratkozott, és amikor megkapta az olvasójegyét, olyan büszkeség fogta el, mintha egy új ország állampolgára lett volna.
December elején Anna egy reggel felhívta.
— Erzsébet, lenne egy kérésem. Holnaputánra van egy csoportom, magyar turisták. Nekem viszont sürgősen Németországba kell utaznom. Elvállalná helyettem? Egyszerű útvonal: Colosseum, Forum Romanum, Palatinus. Minden anyagot odaadok hozzá.
— De hát én még nem vagyok kész erre!
— Dehogynem. Egy hónapja szinte csak ezeket a helyeket járja. Jól beszél olaszul, művelt, és tud mesélni. Próbálja meg.
Erzsébet azon az éjszakán alig aludt. Dátumokat magolt, császárok neveit ismételgette, jegyzeteket rendezett, és újra meg újra elpróbálta a bevezetőt. Reggel tíz ember várta: családok gyerekekkel, fáradt, kíváncsi arcokkal.
— Jó napot kívánok! Erzsébet vagyok, ma én vezetem önöket végig ezen a programon.
Az elején remegett a hangja. Néha elveszítette a fonalat, egy-egy évszámot rossz helyre tett, és a jegyzeteibe kapaszkodott. Aztán egyszer csak elfelejtett félni. Nem a betanult szöveget mondta tovább, hanem mindazt, amit az elmúlt hetekben maga fedezett fel Rómából. Mesélt arról, hogy a Colosseum helyén valaha tó állt. Arról, hogy a gladiátorok küzdelmei nem mindig végződtek halállal. Arról, hogyan alakult Julius Caesar kora, és miért érezni még ma is a kövek között a történelem lüktetését.
— Mióta él Rómában? — kérdezte az egyik nő a csoportból.
— Egy hónapja.
— Csak egy hónapja? Úgy beszél róla, mintha egész életében itt lakott volna!
Erzsébet elmosolyodott.
— Tudja, bizonyos értelemben így is van. Én mindig Rómában éltem. Csak a testem volt Budapesten.
A turisták nevettek, aztán az egyik asszony halkan hozzátette:
— Maga nagyon szerencsés. Ennyi idősen új életet kezdeni…
— Újrakezdeni bármikor lehet — felelte Erzsébet. — Csak el kell határozni magunkat.
A séta végén hatvanezer forintnak megfelelő összeget kapott. Az első pénzt, amelyet Olaszországban, a saját erejéből keresett. Sokáig nézte a bankjegyeket a kezében, és szinte nem hitte el. Hetvenévesen, idegen országban, másik nyelven — és sikerült.
Aznap este Júlia videóhívást indított.
— Anya, hogy vagy? Aggódunk érted.
— Dolgozom — mondta Erzsébet, és nem tudta elrejteni a büszkeségét.
— Dolgozol? Hol?
— Idegenvezetőként. Magyar turistákat kísérek Rómában.
— Anya, ezt most komolyan mondod? — Júlia arcán őszinte döbbenet ült.
— Teljesen komolyan. És tudod mit? Boldog vagyok. Hosszú évek óta először igazán boldog.
A háttérben feltűnt Márk feje.
— Erzsi mama! Erzsi mama! Mikor jössz haza?
— Nem tudom, kincsem. Lehet, hogy nem mostanában.
— Szilveszterre sem?
Erzsébet elhallgatott egy pillanatra. Az év vége. Családi ünnep. Otthon meleg fények, gyerekzsivaj, közös vacsora. De aztán eszébe jutott a meghívás, amelyet Annától és néhány új ismerősétől kapott.
— Nem, Márkocskám. Az újévet Velencében töltöm.
— Egyedül? — kérdezte Júlia.
— Nem. Barátokkal. Képzeld, lettek itt barátaim.
Júlia sokáig nem szólt. Végül csendesen mondta:
— Tudod, anya… büszke vagyok rád. Tényleg. Eszterrel beszéltünk rólad. Rájöttünk, hogy önzők voltunk. Ne haragudj ránk.
— Nincs mit megbocsátanom, kislányom. Ti a gyerekeim vagytok, szeretlek benneteket. Csak most már magamat is szeretem egy kicsit.
A hívás után még sokáig ült az ablak mellett. Lent az udvaron egy olasz család karácsonyfát díszített. A gyerekek sikongattak, a szülők vitatkoztak, majd két perc múlva már nevettek egymáson. Élet volt odalent. Hétköznapi, hangos, zavaros és igazi.
Erzsébet elővette a régi szelvényt. A nyerteset. Óvatosan kisimította, a lámpa felé tartotta, és nézte, mintha valami szent irat volna.
— Köszönöm — suttogta.
Odakint eleredt az eső, de ő mosolygott. Előtte ott volt Velence. Aztán Firenze. És még annyi város, utca, tér, templom, tengerpart és reggel, amelyet látni akart.
Kevés az idő? Igen. De elég.
Elég ahhoz, hogy éljen.
Igazán éljen.