— Persze — felelte Kinga, és szeretettel összeborzolta a kisfiú haját.
Az asztal kifejezetten ünnepélyesnek hatott. Kinga még gyertyákat is elővett, aprókat, üveg mécsestartókban, mert azt szerette volna, ha ez az este végre békés és meghitt lesz.
Erzsébet asszony kisvártatva belépett a nappaliba, majd nagy sóhajjal belesüppedt a fotelbe.
— Borzasztóan elfáradtam — mondta elnyújtott, panaszos hangon. — Márk, ne csörömpölj már azokkal a tányérokkal.
A gyerek azonnal megmerevedett. Óvatosan letette az utolsó tányért, aztán egy lépést hátrált, mintha attól tartana, hogy még a mozdulata is zavar valakit.
Gábor ekkor Kinga felé fordult.
— Vidd ki a konyhába. Egyen ott. Mi szeretnénk nyugodtan megvacsorázni.
A szoba egyetlen pillanat alatt elnémult. Márk nem tiltakozott, nem nézett senkire kérlelőn. Csak felvette a saját tányérját, és lassan elindult a konyha felé, olyan természetességgel, mintha ezt már régen megtanulta volna: neki nem ugyanott van a helye, ahol a többieknek.
Kinga a fia hátát figyelte. A leszegett vállát. A két kis kezében tartott tányért.
Hosszú idő óta először nem kezdett magyarázkodni a férjének. Nem mondta, hogy „jó, legyen”, és nem kérte Márkot arra, hogy „bírja ki még egy kicsit”. Csak állt némán, és nézte, ahogy a saját gyereke a saját otthonában egyedül készül vacsorázni a konyhában.
Még egy másodpercig hagyta, hogy ez a kép belé égjen. Aztán szó nélkül odalépett Márkhoz, kivette a kezéből a tányért, és nyugodt mozdulattal visszatette az asztalra, pontosan oda, ahová eredetileg került.
— Ülj le — mondta halkan, és kihúzta neki a széket.
Márk bizonytalanul engedelmeskedett. Látszott rajta, hogy nem érti, mi változott meg ilyen hirtelen. Kinga mellé telepedett.
Gábor döbbenten nézett rá, de a meglepetés hamar bosszúsággá keményedett az arcán.
— Kinga, most komolyan, mire jó ez a jelenet? Anyám fáradt, én csak valami egészen alapvetőt kértem…
— Ez az én lakásom — vágott közbe Kinga egyenletes hangon. — És a fiam otthona is. Ha valakinek szűkös itt a hely, vagy túl hangos egy gyerek mellett vacsorázni, az nyugodtan kimehet a konyhába, és ehet ott.
Erzsébet asszony feljajdult, és a mellkasára szorította a kezét.
— Hát idáig jutottunk. Egy öregasszonyt már az asztaltól is elkergetnek. Ezt is meg kellett érnem.
— Senki nem kergeti el magát — válaszolta Kinga változatlan nyugalommal. — Maga az asztalnál ül. A fiam szintén az asztalnál ül. És ez így is marad.
Gábor felemelte a hangját. Tiszteletet emlegetett, hálátlanságot, meg azt, hogy Kinga túl messzire megy. Ő azonban nem szakította félbe. Felállt, odament a polchoz, kihúzott egy irattartót a fiókból, elővette a lakás papírjait, majd letette őket a férje elé.
— Ha szükséges, emlékeztetlek rá, kinek a tulajdona ez az otthon.