Gábor erre elnémult. A szobára olyan csend ereszkedett, mintha valaki hirtelen elzárta volna a levegőt is. Márk tágra nyílt szemmel nézte az anyját, mintha most látná először igazán.
Az aznapi vacsora szinte hangtalanul telt. Erzsébet alig nyúlt az ételhez, időnként látványosan felsóhajtott, hogy mindenki értse, mennyire megsértették. Gábor a tányérját bámulta. Kinga viszont nyugodtan evett, és néha szó nélkül tett még egy szelet kenyeret Márk mellé.
Amikor a fiú bement a szobájába, Kinga megkérte a férjét, hogy maradjon még a konyhában.
— Ezt most egyszer mondom el — kezdte halkan, de határozottan. — Anyádnak van egy hónapja, hogy albérletet keressen és elköltözzön. Te pedig nem hozod többé Márkot olyan helyzetbe, mintha felesleges lenne a saját otthonában. Ha ez a két feltétel közül bármelyik teljesíthetetlen számodra, akkor mindketten elmentek innen. Rajtad áll.
Gábor hosszú ideig csak nézte őt. Úgy tűnt, arra vár, hogy Kinga elnevesse magát, vagy visszavonja, amit mondott.
— Ezt most komolyan gondolod? — kérdezte végül.
— Teljesen komolyan.
A férfi felállt, ideges mozdulattal megigazította az inge ujját.
— Rendben. Akkor elmegyünk. Még ma.
— Jó — felelte Kinga. — Segítek összepakolni.
Erre szemmel láthatóan nem számított. Kinga észrevette azt a pillanatnyi zavart az arcán, de nem időzött rajta. Már a folyosói szekrényt nyitotta, és levette Gábor kabátját a fogasról.
Éjfélig csomagoltak. Erzsébet sírt, és újra meg újra azt hajtogatta, hogy elárulták. Gábor többnyire hallgatott. Néhány nappal később valóban elköltöztek, és kivettek egy lakást.
Három hét múlva Gábor telefonált. Azt mondta, elhamarkodta a dolgot, hajlandó mindent megbeszélni, és az anyja is beleegyezett, hogy külön éljen.
— Örülök, hogy ezt beláttad — válaszolta Kinga. — De nem kell visszajönnöd.
Letette a telefont, aztán sokáig állt az ablak előtt, és nézte az utcát.
Az ősz lassan télbe fordult. A lakásban megint világos lett, és valahogy több lett benne a levegő.
Márk újra szétszórta az építőkockáit a nappali szőnyegén. Ismét felszabadultan nevetett, amikor mesét nézett. Megint áthívta az osztálytársait, és a folyosón újra idegen gyerekcipők sorakoztak összevissza.
Egyik este kettesben vacsoráztak. Márk vajat kent a kenyerére, aztán hirtelen felnézett.
— Anya, olyan jó, hogy most már csak ketten lakunk itt.
Kinga ránézett: a nyugodt tekintetére, a halvány, békés mosolyára.
— Igen — mondta csendesen. — Jó.
Akkor értette meg, hogy élete legfontosabb döntését nem akkor hozta meg, amikor kimondta a szavakat. Hanem azon az estén, amikor némán kivette a tányért a fia kezéből, és visszatette az asztalra.