Kifizettem a munkát, a papírt aláírtam, aztán még egyszer rápróbáltam az ajtóra. Az új zár száraz, idegen kattanással záródott.
A kartondobozok nagyjából háromnegyed óra múlva érkeztek meg. Nem engedtem magamnak gondolkodási szünetet: hajtogattam a pulóvereit, külön raktam a farmerjeit, azokat az ingeket, amelyeket „komoly megbeszélésekre” tartogatott, melléjük kerültek a sportcipők. A kütyüi, kábelei, töltői külön csomagot kaptak. Minden dobozról készítettem egy fotót, aztán vastag filccel ráírtam: „Gábor. Személyes holmik.”
Mielőtt tovább pakoltam volna, felhívtam az anyját.
— Erzsébet asszony, jó napot kívánok. Júlia vagyok. Gábor ma elviszi a legszükségesebbeket, a maradékot holnap fuvarossal küldöm. Ha önnek megfelel, önökhöz viszik.
A vonal túlsó végén rövid csend lett.
— Júlia, összevesztek? Tudja, a házasságért dolgozni kell…
— Erről most nem szeretnék beszélni. Hat óráig át tudja venni a dobozokat?
— Hát… jó. Hozza csak.
Nem sokkal később Lilla is befutott. Két nagy szatyor lógott a kezében, az egyikben csoki, a másikban szemeteszsákok és valami rágcsálnivaló.
— Mit mondjak, ha beállít? — kérdezte, miközben lerúgta a cipőjét.
— Semmi hosszút. Nem magyarázkodunk, nem nyitunk vitát. Kap húsz percet arra, ami tényleg kell neki. A többit holnap elviszik.
— Próbál majd rád nehezedni.
— Tudom. Felkészültem.
Pontban hatkor visszakapcsoltam a telefonomat. Gábortól több üzenet várt, az anyjától pedig egy nem fogadott hívás. Egyikre sem reagáltam.
Tíz perccel hét előtt hallottam meg a lépteit. Rutinszerűen lenyomta a kilincset, de az ajtó nem engedett.
— Ezt most komolyan? Zárat cseréltettél? — csattant fel odakint. — Nyisd már ki!
— Nyitom.
Ahogy belépett, azonnal meglátta a dobozokat.
— Ez meg mi a fenének van itt?
— A holmid.
— Júlia, ne viccelj. Azt mondtam, este megbeszéljük.
— Megbeszéljük. A régi kulcsaid innentől nem használhatók. Ma éjszaka nem maradsz itt. Te akartál tiszta helyzetet, hát most megkaptad: elköltözöl.
— Én innen sehova nem megyek.
— De igen. Ez a lakás az enyém. A rezsi, a szerződések, minden az én nevemen van. A hozzáféréseidet megszüntettem. Ha szállás kell, bérelj egy szobát, menj az anyádhoz, vagy Petrához.
— Most zsarolsz? Én legalább őszinte voltam veled!
— Nem. Ez nem zsarolás. Ez következmény.
— Várj már — emelte fel a kezét, mintha le akarna lassítani. — Reggel felhúztam magam. Az ultimátum hülyeség volt. De te sem vagy ártatlan. Állandóan dolgozol. Petra pedig… kedves, figyel rám, megért.
— Elég. Innentől nem érdekel. Húsz perced van összeszedni a legfontosabbakat. Holnap tizenegykor jön a fuvaros. A maradékot az anyádhoz viszik, már egyeztettem vele.
— Ez kegyetlenség.
— Nem. Ez egyértelműség.
— És ha holnapig a kanapén alszom?
— Nem.
— Szóval kidobsz az utcára?
— Van hova menned. Én nem dobok ki senkit. Te fogsz kisétálni.
Ekkor Lilla felé fordult.
— Te meg miért nem szólsz semmit?
— Mert Júlia miatt vagyok itt — felelte higgadtan. — Meg azért, hogy csend legyen.
Gábor összeszorított szájjal pakolni kezdett. Cipő, irattartó, töltők, néhány póló. A kulcsokhoz hozzá sem nyúlt.
— Új kulcsot majd adsz?
— Nem.
— Majd kiderül, ki fog kit keresni — vetette oda, felkapta az egyik dobozt, és kiment.
Rázártam az ajtót.
Napok Gábor nélkül
— Vegyél levegőt — mondta Lilla halkan. — Aztán egyél valamit.