— Megettem egy banánt.
— A banán önmagában nem vacsora, de kezdetnek elmegy. Szólj, ha bármire szükséged van. Biztos rendben leszel ma éjjel egyedül?
— Igen. Megleszek.
Amikor Lilla elment, először lecsatlakoztattam a Smart TV-t Gábor fiókjáról. Aztán összeszedtem a fehérjeporos, vitaminos dobozait, mindet belegyömöszöltem egy külön zacskóba, és kiraktam az erkélyre. A lakás furcsán nyugodt lett. Nem hallatszott több ingerült keresgélés, nem volt több „hol a zoknim”, „ki látta a töltőmet”, „miért nincs ez kimosva”.
Másnap reggel kávéval indítottam. Megnyitottam a munkahelyi csevegést, átnéztem a jelentéseket, egyeztettem pár határidőt. Kilenc után felhívtam a közös képviseletet.
— Jó napot kívánok. A kapukódot szeretném megváltoztatni. Holnap be tudok menni a személyi igazolványommal.
Nem sokkal később Gábor üzent: „A tegnapi túl messzire ment. Beszélnünk kellene.”
Visszaírtam: „A lényeget már kimondtuk.”
Telefonált is, de nem vettem fel. Erre újabb üzenet érkezett: „Nincs hol aludnom. Petrához nem mehetek, macskája van, én meg allergiás vagyok.”
Küldtem neki egy olcsó panzió címét, meg néhány kiadó szobát a Jófogásról. Válaszul három kérdőjelet kaptam. Bekapcsoltam a „ne zavarjanak” módot.
A költöztetők tizenegyre értek oda. A fuvarpapírra beírtam: „Címzett: Gábor. Cím: édesanyja lakása.” Felhívtam Erzsébetet is.
— A dobozok este hat körül megérkeznek önökhöz.
Nagyot sóhajtott.
— Rendben.
Délben elintéztem a kapukód módosítását. Hazaérve felmostam, majd leállítottam az automatikus feltöltést, ami az ő telefonszámához volt kötve. Sorban haladtam, pontról pontra, mintha egy ellenőrzőlistát pipálnék ki.
Este Erzsébet írt: „Júliácska, egy nőnek bölcsnek kell lennie. A fiúk néha hirtelenek.”
A válaszom rövid volt: „Nála már nincs kulcs. A kapukód megváltozott. A holmijai önöknél vannak.”
Többet nem írtunk egymásnak.
A „ne kezdd már” többé nem hat
Egy héttel később Gábor ott állt a ház előtt, kezében egy Lidl-szatyorral.
— Júlia, elég már. Ózdon bérelek egy szobát huszonnyolcezerért. A szomszéd taxis, éjjelente ajtót csapkod. Kezdjük újra. Komolyan mondom, mindent felfogtam. Petrával vége.
— Mikor lett vége?
— Tegnap.
— És addig hol aludtál?
— Ismerősöknél. Ne kezdd már…
— Pont erről beszélek. Én nem akarok tovább olyan életet, ahol minden válasz az, hogy „ne kezdd”, „majd elmondom”, „csak támogass”. Nekem tisztelet kell. Világos szabályok. Olyan reggelek, amelyek nem ultimátumokkal indulnak.
— Elrontottam. Hülye voltam, jó?
— Nem gyerek vagy, hanem felnőtt férfi. Az a hiba, amikor valaki rossz utcába fordul. Amit te csináltál, az döntés volt.
— Nekem sem könnyű. Fizetem a kocsira a biztosítást, eladtam a konzolt, kaján spórolok. Fogalmad van róla, mennyibe kerül így minden?
— Van. Én is számolok. Bejelentkeztem pszichológushoz, alkalmanként ötezer forint. A medencebérlet is drágább lett. A rezsit én fizetem. Mindketten felnőttek vagyunk. Csakhogy én már nem vagyok a feleséged.
— Nem lehetne pereskedés nélkül? Csak külön laknánk egy ideig, aztán meglátjuk.
— Nem. Beadjuk a válókeresetet. Csendben, balhé nélkül. Aztán amikor eljön az ideje, lezárjuk.
— Jó. Akkor legalább néhány cuccomat elvihetem?
— Írj Lillának. Nála van a lista, ő tudja, mi maradt itt.
— Lilla beszélt tele a fejedet, igaz?
— Gábor, nem Lilla sodort idáig. Hanem a saját ultimátumod azon a reggelen.