Komolyan azt képzelted, hogy majd én hagyom el a saját otthonomat?
— Azt hittem, lesz benned belátás.
— A belátás nem azt jelenti, hogy az ember a végtelenségig nyel. Részemről ennyi. Mennem kell.
— Én akkor is hiszem, hogy vissza fogsz jönni.
— Nem fogok.
Csak megvonta a vállát, aztán elindult. Én levittem a szemetet, majd visszamentem a lakásba.
Ahol végre elkezdődnek a hétköznapok
Nagyjából egy hónap telt el. Megjelentünk a hivatalos ügyintézésen, és leadtuk a váláshoz szükséges iratokat. Újabb hónap múltán a kezünkben volt a papír. Nem volt kiabálás, nem volt jelenet, csak egy lezárt ügy.
— Megölelhetlek? — kérdezte Gábor a folyosón.
— Nem.
— Más lettél.
— Inkább csak visszakerültem oda, ahová tartozom.
Annyit mondott, hogy „szia”, aztán elsétált.
A munkahelyemen nem sokkal később behívatott a főnököm.
— Júlia, át tudná venni két hónapra a költségvetési részt? Járna érte prémium, és a beosztás is rugalmasabb lenne.
— Igen, vállalom.
Vettem végre egy normális porszívót, a könyveket úgy pakoltam át, ahogy nekem volt logikus, a szekrényhez pedig kihívtam egy szerelőt. A robotporszívót beprogramoztam, hogy magától induljon. A lakás egyszerre lett halkabb és könnyebb. Semmi fölösleges zaj, semmi „kicsim, hová tetted a zoknimat”.
Egy este üzenet érkezett Gábortól: „Boldog születésnapot.” Ránéztem a naptárra. Az enyém csak két hónap múlva volt.
„Kinek?” — válaszoltam.
„Petráé. Bocs” — írta vissza.
Letettem a telefont, és ki is kapcsoltam.
Néhány héttel később összefutottunk egy boltban. Az instant levesek előtt álldogált, és láthatóan komoly döntésnek élte meg, melyik ízt válassza.
— Szia. Hogy vagy? — kérdezte.
— Rendben. Dolgozom. És te?
— A szoba nem az igazi, de elvagyok. A szomszéd reggel hatkor már zenét bömböltet. Petrával pedig… semmi. És szeretnék bocsánatot kérni.
— Elfogadtam. Sok szerencsét.
— Köszönöm.
Vettem túrót, uborkát meg tésztát, aztán hazamentem.
Otthon írtam Lillának: „Büszke lehetsz rám.” Ő rögtön visszaírt: „Az is vagyok. Nagyon.”
Videón még felhívott.
— Na, hogy érzed magad?
— Úgy, mint aki végre elkezdett számolni saját magával.
— Ugye mondtam? A hétköznapoknál nincs őszintébb visszajelzés.
— Holnap interjúm lesz egy senior könyvelői projektre. És beiratkoztam uszodába is. Akciós volt a reggeli bérlet, hatezer forint. Munka előtt fogok járni. Ja, és átteszem a nappaliban a posztert, mert ferdén lóg. Felújítás viszont nem lesz.
— Csak felújításba ne kezdj — nevetett Lilla. — A posztert igazítsd meg, aztán aludj.
— Megyek is.
Amikor végül hivatalosan is megkaptuk a válási papírt, felhívtam anyát.
— Anya, vége. Kész.
— Ügyes vagy. Gyere hétvégén, sütök pitét.
— Ott leszek.
A ház bejáratánál egy fiú és egy lány azon vitatkozott, melyikük vigye fel a szatyrokat. Teljesen hétköznapi jelenet volt. Felmentem a lakásba. A poszter már egyenesen állt a falon, a robotporszívó dolgozott, a szekrényben pedig kizárólag az én ruháim sorakoztak.
Gábor nem keresett. Néha felbukkant a közös focis csoportban, de ennyi. Nekem ott volt az uszoda, a munka, és a hétvége anyánál.
Egyetlen dolgot nem vett számításba: nem kötelező megbocsátani, és nem kötelező elmenni. Az ember húzhat egy vonalat, lezárhat mindent, és maradhat ott, ahol végre békéje van.
Ez nem drámai vég. Ez egy tiszta, pontos befejezés. Nekem pedig így jó.