— …nálunk meg, hát, elférne — folytatta Gergő, egyre bizonytalanabbul. — Arra gondoltam, ha ide lenne bejelentve, könnyebb volna neki a nyugdíjügyintézés, meg a háziorvoshoz is ide járhatna a körzetben.
— Tehát bejelentenéd az anyádat. Az én lakásomba. Határozatlan időre.
— Nem határozatlanra. Csak átmenetileg.
— Gergő, akit egyszer állandó lakcímre bejelentenek, és ő nem akar elmenni, azt utána szinte lehetetlen kijelenteni. Ez nem egy ártatlan papírfecni. Ez jogot ad neki arra, hogy itt lakjon. Akármeddig. Ezt tényleg nem fogod fel, vagy csak úgy teszel, mintha nem értenéd?
Gergő nem válaszolt. Nóra számára ez a némaság beszédesebb volt bármilyen magyarázkodásnál.
— És a tulajdonrész? — kérdezte már halkabban. A hangja majdnem nyugodtnak tűnt, de belül remegett az idegességtől. — Erről is tárgyalgattatok vele? Hogyan lehetne lecsípni valamit az én lakásomból?
— Nem lecsípni! — csattant fel Gergő. — Én is költöttem erre a felújításra! A laminált padlóra, a festésre, arra az átkozott csapra is! Nekem is van közöm hozzá!
— Egy olyan lakásba tettél pénzt, ahol a feleségeddel és a fiaddal élsz. Az otthonodba. Legalábbis én azt hittem. Most meg kiderül, hogy te közben tulajdoni hányadot gyűjtögettél magadnak.
— Azt hittem, mi egy család vagyunk!
— Család — ismételte Nóra tompán. — A családban együtt döntenek. Nem úgy, hogy a férj az anyjával sutyorog a sarkokban, aztán a portást faggatja, hogyan lehetne a feleségét megkerülni.
Azt gondolta, ennél mélyebbre már nem süllyedhet a helyzet. Tévedett.
Két nappal később Nóra a szokásosnál korábban ért haza. A főnöke hamarabb elengedte, ő pedig örült, hogy lesz egy csendes órája, mielőtt mindenki megérkezik. A saját kulcsával nyitotta ki az ajtót, és már az előszobában meghallotta, hogy a konyhából idegen férfihang szűrődik ki. Kimért, sima, óvatos hang volt, papírok zizegése kísérte.
A konyhaasztalnál négyen ültek. Erzsébet, az anyósa. Erzsébet nővére, Judit. Gergő. És egy ismeretlen, szürke öltönyös férfi, aki előtt egy szétnyitott iratmappa feküdt.
— Á, meg is érkezett a tulajdonos — mondta a férfi, és félig felállt. — Éppen jókor. Pont önre vártunk.
— Maga kicsoda? — Nóra megállt a küszöbön, és egy lépést sem tett beljebb.
— Nóra, ő Zoltán úr — kezdte gyorsan Gergő. — Jogász. Családjogi ügyekben segít. Mi csak… megbeszéltünk néhány dolgot.
— Miféle dolgokat beszéltek meg az én konyhaasztalomnál?
Erzsébet ekkor felállt, megigazította magán a kardigánt, és a hangjából hirtelen eltűnt minden korábbi mézes-mázos kedvesség. Keményen, szinte parancsolóan szólalt meg.
— Nórikám, ülj le szépen. Komoly dologról van szó. Mi utánajártunk, okos emberekkel is beszéltünk. A helyzet a következő. Gergő hat éve pénzt tesz ebbe a lakásba, ez az egyik. A törvény szerint ezért jár neki valamennyi rész, ez a másik. Márk az ő fia is, örökös, őt is védeni kell, ez a harmadik. Én meg, mint nagymama, hová menjek öreg napjaimra, ha valami történik? Bejelentkezem ide családon belül, rendesen, szabályosan, ahogy kell.
A jogász finom mozdulattal Nóra elé tolta az iratokat.
— Kinga… elnézést, Nóra asszony. Nincs ebben semmi ijesztő. Itt egy kérelem, amelyben hozzájárul egy bizonyos személy lakcímbejelentéséhez ezen a címen. A másik pedig egy megállapodás arról, hogy a lakás egy részét a házastárs hozzájárulására tekintettel közösen szerzett vagyonelemként ismerik el. Aláírja, és ezzel minden kérdés rendeződik. Mindenki elégedett, a családban pedig béke marad.
Nóra az iratokra meredt. A gondosan nyomtatott sorokra. Az üresen hagyott helyekre, ahová az ő aláírását várták. Aztán lassan felemelte a tekintetét Gergőre. A férje az asztallapot bámulta.
— Gergő — szólalt meg halkan. — Nézz rám.
A férfi kelletlenül felpillantott. A szemében nem bűntudat volt. Inkább valami sértett, gyermeki dac, mintha itt éppen őt bántották volna igazságtalanul.
— Te ezt előkészítetted — mondta Nóra. — Amíg én dolgoztam, hogy fenntartsam a közös életünket, te jogászt hoztál az otthonomba, hogy kihasítsatok egy darabot abból, amit én örököltem. És hogy az anyádat ide bejelentsétek. Végleg.
— Nóra, ez így lenne korrekt…
— Ezt a szót most ki ne mondd előttem.
A nő a jogász felé fordult. Felvette az asztalról a tollat. Erzsébet egész testével előrehajolt, a szeme diadalmasan felcsillant. Judit még levegőt venni is elfelejtett. Gergő megfeszült a széken.
Nóra megforgatta ujjai között a tollat. Aztán nyugodtan visszatette az asztalra.
— Zoltán úr, köszönöm, hogy befáradt. Most kérem, szedje össze az iratait, és távozzon.
— Nóra asszony, talán nem kellene elhamarkodni. Gondolja át nyugodtan…
— Átgondoltam. Vigye a papírjait.
A jogász Erzsébetre pillantott. Az asszony arca egy pillanat alatt elsápadt.
— Nórikám, ne csinálj ostobaságot…
— Most pedig — Nóra végignézett a konyhában ülőkön — elmondom azt, ami miatt nyilván az egész színjátékot megszerveztétek. Úgyhogy mindenki figyeljen.
Az ablakhoz lépett, kitárta a szellőzőt, mert a sült hagyma szaga olyan töményen ült a levegőben, hogy szinte fullasztotta. Ezután visszafordult.
— Pakoljatok össze. És menjetek el a lakásomból. Mindannyian. Erzsébet, maga is. Judit, maga is. És te is, Gergő.
A konyhára dermedt csend zuhant. Még a jogász is mozdulatlanul állt, kezében a mappával.
— Te… engem is? — Gergő félig felemelkedett a székről. — Nóra, megőrültél? Én vagyok a férjed!
— Voltál. A válókeresetet én fogom beadni. Most pedig igen, te is mész. Pakolj egy táskát.
— Ehhez nincs jogod! — visította Erzsébet. — Itt lakik a fiam! Itt van az unokám! Mi innen sehová nem megyünk!
— De van hozzá jogom — felelte Nóra olyan higgadtan, hogy az anyósa ettől azonnal elhallgatott. — A lakás ajándékozási szerződéssel került a nevemre.