Egyikőtök sincs ide bejelentve — Erzsébet asszony, bármennyire igyekezett, ezt már nem sikerült elintéznie. Tulajdonjog nélkül, állandó lakcím nélkül ebben a lakásban mindannyian csak vendégek vagytok. Azokat a vendégeket pedig, akik így viselkednek, jogomban áll megkérni, hogy távozzanak. Zoltán, legyen szíves, erősítse meg neki, mielőtt újabb jelenetet rendez.
A jogász zavartan megköszörülte a torkát, és nem nézett senki szemébe.
— Jogilag… igen. A tulajdonosnak ehhez valóban joga van.
— Hallotta. — Nóra szélesebbre tárta a konyhaajtót. — Pakoljanak.
A távozás hosszúra nyúlt, és minden volt, csak csendes nem. Erzsébet az egész lépcsőházat telepanaszolta azzal, hogy őt, a beteg, idős asszonyt az utcára teszik. Judit szó nélkül gyömöszölte a holmikat a kockás szatyrokba. Gergő pedig hol az anyja, hol Nóra felé kapkodott, és egyre csak ugyanazokat hajtogatta: „beszéljük ezt meg”, „ez őrültség”, „Nóra, térj már észhez”.
Nóra azonban nem hátrált meg.
Taxit hívott nekik, a csomagokat is levitte — saját kezűleg, csak hogy minél előbb vége legyen —, aztán a kapu előtt állt összefont karral, amíg az anyósa beszállt a kocsiba. Erzsébet összeszorított szájjal nézte őt, úgy, mintha a tekintetével lyukat akarna égetni belé.
Gergő maradt utoljára. A válltáskáját magára akasztotta, az arca olyan volt, mint egy megszidott kutyáé.
— Nóra… és Márk?
— Márk velem marad. Te az apja vagy, találkozni fogsz vele. Ezt meg fogjuk beszélni, nyugodtan, normális módon, nem úgy, hogy a hátam mögött ügyvédhez rohangálsz. De lakni itt fog. Otthon.
— Szétszeded a családunkat.
Nóra ránézett, és különös módon már nem érzett haragot. Csak fáradt szomorúságot.
— Gergő, ezt a családot nem én tettem tönkre. Én csak kimondtam végre, mi történik valójában.
A férfi még néhány másodpercig ott állt. Talán arra várt, hogy Nóra utána kapjon, megfogja a kabátujját, és azt mondja: maradj. De Nóra nem mozdult. Gergő végül beült a taxiba, az autó pedig elindult.
Márk egy órával később ért haza az iskolából. Azonnal észrevette, hogy a folyosón nincsenek többé a kockás táskák, eltűntek az idegen papucsok, a szobája ajtaja nyitva áll, és a kisautói megint a polcon sorakoznak.
— Anya, hova lett mindenki?
Nóra leguggolt elé.
— Erzsébet mama és Judit néni hazamentek. Apa pedig egy ideig külön fog lakni.
— Örökre?
— Ezt most még nem tudom, kicsim. De látni fogod őt, ebben biztos lehetsz. Ő az apukád, nem tűnik el az életedből.
Márk elgondolkodott.
— Akkor a szobámban megint én alhatok?
— Igen. Csak te. Mindig.
— És a mama nem mondja többé, hogy önző vagyok?
Nóra magához szorította a fiát, olyan erősen, mintha ezzel minden korábbi bántást ki tudna törölni belőle.
— Senki nem fog ilyet mondani neked. Soha többé.
Kimentek a konyhába. Nóra kitárta mindkét ablakot, hogy végre kiszellőzzön az a nehéz, káposztás-hagymás szag, amely hetek óta ráült a lakásra. A felső szekrény mélyéről előkereste a kedvenc teáját, amit Erzsébet valami érthetetlen okból a leghátsó sarokba dugott. Két bögrével főzött: magának erősebbet, Márknak gyengébbet, egy kevés tejjel.
— Mit szólnál hozzá, ha ma pizzát rendelnénk? — kérdezte hirtelen. — Csak úgy. Mert megtehetjük.
— Kolbászosat?
— Amilyet csak szeretnél.
A kisfiú arca felragyogott.
Ott ültek ketten az asztalnál. A lakás csendes volt, és ezt a csendet nem törte meg sem bömbölő sorozat, sem kéretlen tanács, sem sértődött szuszogás. Odakintről behallatszott a villamos csilingelése a fordulónál. A levegőben már nem főtt káposzta szaga terjengett, hanem frissesség: az esti utca hűvös, tiszta illata.
Éjszaka, miután lefektette Márkot, Nóra visszament a konyhába. Töltött magának egy csésze teát, és leült az ablak mellé. Tudta, hogy ami ezután jön, nem lesz könnyű. Válás, ügyvédi egyeztetések, beszélgetések a fiával, magyarázkodások, közös ismerősök ferde pillantásai — azoké, akiknek Erzsébet bizonyára már részletesen előadta, milyen szívtelen ember is ő. Előtte állt mindaz a kimerítő, nehéz munka, amely valamiért mindig a nőre marad, miután egy férfi ekkora zűrzavart hagy maga után.
De Nóra nem félt.
Sokkal ijesztőbb lett volna maradni ugyanabban a csapdában. Aláírni azokat a papírokat. Beleegyezni az „átmeneti” bejelentésbe, amelyből később soha nincs visszaút. Hallgatni a folyosón tornyosuló szatyrokról, a fia ágyában fekvő idegen nőről, arról, ahogy Márk gyerekkorát dobozokba zárják.
Eszébe jutott a nagyapja. István, amikor átadta neki a kulcsokat, egyszer ezt mondta: „Akié az ajtó, azé a sorsa is.”
Nóra akkoriban azt hitte, ez csak zárakról, falakról és négyzetméterekről szól. Most értette meg igazán: a nagyapja nem a lakásról beszélt. Hanem a határról. Arról a láthatatlan vonalról, amelyet az ember önmaga köré húz, és amelyen senkit nem engedhet át engedély nélkül. Még rokonokat sem. Különösen azokat nem, akik a „család” szavával takarózva próbálják eltüntetni ezt a vonalat.
Nóra kiitta a teáját. Elmosta a csészét, a szárítóra tette, majd lekapcsolta a villanyt.
És hosszú hetek óta először úgy aludt el a saját otthonában, ahogyan az embernek a saját helyén aludnia kell: azzal a biztos tudattal, hogy reggel nem csörömpöl idegen kéz az ő konyhájában, nem pakolja át senki a holmiját, és nem akarják többé megtanítani neki, hogyan éljen.
Az ajtó zárva volt. A kulcs ott pihent, ahol lennie kellett. Ennek az ajtónak — és vele együtt a saját életének — ismét Nóra volt az úrnője.