— Elvégre szilveszter van.
— Látod ezt? — Réka hirtelen felpattant. A széke nagy csattanással csúszott hátra a padlón. — Egyáltalán felfogod, mit művelnek velem? Te pedig… te még csak mellém sem állsz.
— Na, tessék, már megint kezdődik — forgatta a szemét Júlia. — Mindig bolhából elefántot csinál. Kövér hisztérika.
A szó úgy csapódott Rékához, mintha tenyérrel vágták volna arcul. A férjére nézett. Gergő összegörnyedve ült, és makacsul a tányérját bámulta.
Abban a pillanatban Réka három éven át gyűjtögetett, angyalinak hitt türelme végleg darabokra tört.
— Rendben — szólalt meg halkan, mégis olyan élesen, hogy a konyhára dermedt csend borult. — Mindenki kifelé.
— Tessék? — Mária nem értette, vagy úgy tett, mintha nem értené.
— Azt mondtam, kifelé innen! — kiáltotta Réka, felkapta a sótartót, és teljes erőből a falhoz vágta. Az üveg szilánkokra robbant, a fehér szemcsék szétfröccsentek a tapétán. — Takarodjatok ki a lakásból! És te is, Gergő! Hallod? Te is! Nem leszek tovább a cselédetek, és nem rajtam fogjátok levezetni minden nyomorúságotokat!
— Réka, nyugodj már meg, ez az én lakásom…
— Akkor majd én megyek el! — vágta rá. Az órára pillantott; alig pár perc volt hátra éjfélig. Aztán gépiesen összeszedte az asztalról mindazt, ami még ehető maradt.
A megmentett ételeket egy zacskóba pakolta, beviharzott a hálószobába, lerántotta a fogasról a télikabátját, belebújt a csizmájába, felkapta a táskáját és a kulcsait.
Gergő megpróbálta elkapni a karját, de Réka olyan tekintettel fordult felé, hogy a férfi ösztönösen hátralépett.
— Dönts — mondta már az ajtóból. — Vagy én. Vagy ők.
— Réka, miért kell elrontani a szilvesztert? — nyögte ki Gergő a jól ismert, örök mentségét.
Réka keserűen elmosolyodott, a vállára kapta a táskáját, és kilépett a lépcsőházba. Egy perccel később még hallotta, ahogy Mária hangja átszűrődik az ajtón: „Bolond nő! Hála az égnek, végre elment! Gergő, eszedbe ne jusson utána rohanni!”
Gergő nem rohant.
Réka taxit hívott, és csak nagy nehezen ért haza a saját lakásába, mire elütötte az éjfélt.
A válásuk csendben és meglepően gyorsan lezajlott. Réka adta be a kérelmet. Nem akart osztozkodni, nem követelt semmit; megjelent, aláírta, amit kellett, aztán távozott.
Gergő az utolsó tárgyalásra már el sem ment. Mindössze egy üzenetet küldött: „Ne haragudj, bent tartottak a munkahelyemen.” Réka elolvasta, fáradtan kifújta a levegőt, majd kitörölte a számát.
Az első három hónap kegyetlen volt. Éjszakánként sírt a kis garzonjában, tortákkal próbálta betömni a lelkében tátongó űrt, aztán egy reggel egyszerűen megálljt parancsolt magának.
Az étteremben előléptetést ajánlottak neki: séf lehetett. A kollégái becsülték, a férfi felszolgálók bókokkal próbálkoztak, de Réka senkire sem figyelt igazán.
Eltelt egy év. Aztán még fél.
Réka hetvenöt kilóra fogyott. Nem fogyókúrázott görcsösen; egyszerűen a nyugodtabb élet, a kiszámítható napirend és a béke megtette a hatását.
Vett magának egy új ruhát, pirosat, és éppen egy kolléganője születésnapjára készült.
Meleg júliusi este volt, odakint ciripeltek a tücskök, amikor megszólalt a telefonja. A szám nem volt elmentve, mégis ismerősnek tűnt. Réka azonnal felismerte: Mária hívta.
— Halló — szólt bele óvatosan.
A vonal túlsó végén zokogás hallatszott. Nem színpadias hüppögés, hanem igazi, fulladozó sírás, csuklással.
— Rékácska… drága Rékám… bocsáss meg nekem, az isten szerelmére, bocsáss meg!
Réka eltartotta a telefont a fülétől, úgy nézett rá, mintha az imént varanggyá változott volna, majd lassan visszaemelte.
— Mária? Maga az? Mi történt?