— Ostobák voltunk! Vén, vak ostobák! — zokogta Mária úgy, mintha minden szó felszakítaná a torkát. — Rékácska, menj vissza Gergőhöz! Elvész nélküled! Te voltál a legjobb menyünk! Aranyat értél, nem is meny voltál, hanem kincs!
Réka lassan leült az ablakpárkány szélére. A szíve azonban nem ugrott meg, nem szorult össze, és a régi fájdalom sem rohanta le.
— Mondja el — felelte halkan, tömören. — Mi történt pontosan?
Mária pedig, szinte fuldokolva a saját mondataitól, mindent kiöntött magából. Kiderült, hogy Gergő a válás után egy ideig gyászolta a házasságát, aztán fél év múlva megismerkedett Viktóriával, aki tíz évvel idősebb volt nála.
Viktóriának volt egy lánya is: a tizennyolc éves Lilla, feltöltött ajkakkal, márkás táskával és azzal a magabiztossággal, amitől Mária és Júlia kezdetben még el is ájultak.
Eleinte ugyanis elégedettek voltak.
„Na és, hogy idősebb? Legalább mutatós nő, nem olyan, mint a te kerekded Rékád” — mondogatták egymásnak.
Csakhogy Viktória nem Réka volt. Nem főzött nekik ebédet kívánságra, nem tűrte, hogy előzetes telefon nélkül betoppanjanak, és nem nyelte le szó nélkül a megjegyzéseiket.
Már az első héten lecseréltette a bejárati ajtó zárját. Amikor Mária követelte, hogy kapjon kulcsot, Viktória teljes nyugalommal közölte:
— Mária, ez Gergő és az én otthonom. Itt magánéletünk van, érti? Részt szeretne venni benne? Nem? Akkor itt van a kapukód, de mielőtt jönnek, legalább egy órával korábban telefonáljanak.
— Kidobott minket! — sírta Mária a készülékbe. — El tudod hinni, Réka? Egyszerűen kidobott! Azt mondta, ha még egyszer hívatlanul megjelenünk, rendőrt hív, és feljelentést tesz magánlaksértés miatt!
Réka szája sarkában halvány mosoly jelent meg. Gondolatban megtapsolta ezt a Viktóriát. De a történet igazán keserű része csak ezután következett.
Augusztusban Nórának, Gergő mostohalányának születésnapja volt. Gergő — nyilván Viktória hatására — egy új autó kulcsait adta át neki ajándékba. Egy Kia Riót.
Hitelre vette. És most egy idegen lány autóját törlesztette, miközben a saját anyja és húga a lakásukban ültek, sértetten, megalázva, önmagukat sajnálva.
— Réka, gyere vissza — könyörgött Mária. — Gergő boldogtalan. Az a nő folyton marja, minden nap piszkálja, és nem engedi, hogy találkozzon velünk. Júliával mi mindig is szerettünk téged!
— Szerettek? — vágott közbe Réka csendesen. — Maga meg Júlia évekig mérgezték az életemet, miközben kövér hisztérikának neveztek.
— Megváltoztunk! Mindent megértettünk!
— Nem, Mária. Maguk nem azért akarják, hogy visszamenjek, mert szeretnek. Hanem azért, mert én tűrtem. Mert rajtam lehetett taposni. Most viszont magukon taposnak. Kellemetlen, igaz? Ezt hívják karmának. Amit vetettek, azt aratják. Sok türelmet kívánok az új menyükhöz és az unokájukhoz. Remélem, bőven hoznak majd maguknak sót is, cukrot is. Viszontlátásra.
Letette a telefont, letiltotta a számot, majd lenémította a készüléket.
Aznap este Réka a tükör előtt állt, piros ruhában.
Kerekded? Igen. De milyen gyönyörűen kerekded. Harminckét évesen először érezte igazán azt, hogy királynő.
Nem volt többé anyósa, aki beleszóljon az életébe. Nem volt gyenge férje, aki mások mögé bújik. Nem volt gonoszkodó sógornő sem. Csak egy vacsora várta, a saját lakása, és az a szabad élet, amelyet végre senkinek sem kellett megmagyaráznia.
A város másik végén pedig, egy régi panelházban, két nő sírt, és átkozta azt a napot, amikor más tányérjába sót szórtak.
Mert most az ő életük lett sóval behintve, egészen a fejük búbjáig.
És ez volt a legigazságosabb fogás, amelyet Réka valaha az asztalra tett.