– Hát nem látod? – Eszter hirtelen felpattant, a széke nagy csattanással csúszott hátra a kövön. – Nem látod, mit művelnek velem? Te pedig… te még csak mellém sem állsz.
– Na, tessék, már megint kezdődik – forgatta a szemét Júlia. – Mindig bolhából csinál elefántot. Kövér hisztérika.
A szó úgy csapódott Eszterhez, mintha pofon vágták volna. A férjére nézett. András összehúzódva ült, a tányérját bámulta, és egyetlen hang sem jött ki a torkán.
Abban a pillanatban Eszter három éve gyűjtögetett, már-már szent türelme végleg darabokra szakadt.
– Jól van – szólalt meg halkan, mégis olyan élesen, hogy a konyhára szinte csengő csend ereszkedett. – Mindenki kifelé.
– Tessék? – Erzsébet nem értette, vagy nem akarta érteni.
– Azt mondtam, kifelé innen! – üvöltötte Eszter, felkapta a sótartót, és teljes erőből a falhoz vágta. Az üveg szilánkokra robbant, a fehér szemcsék szétperdültek a tapétán. – Tűnjetek el! Te is, András! Hallod? Te is! Elegem van abból, hogy a cselédetek legyek, meg a bokszzsákotok!
– Eszter, nyugodj már meg, ez az én lakásom…
– Akkor én megyek el! – vágta rá, majd az órára pillantott, amely már közel járt éjfélhez, és remegő kézzel elkezdte összeszedni az asztalról mindazt az ételt, ami még menthető volt.
A fogásokat egy szatyorba pakolta, aztán bement a hálószobába, lerántotta a fogasról a télikabátját, belebújt a csizmájába, felkapta a táskáját és a kulcsait.
András megpróbálta elkapni a könyökét, de Eszter olyan tekintettel fordult felé, hogy a férfi önként hátralépett.
– Válassz – mondta már az ajtóból. – Vagy én. Vagy ők.
– Eszter, miért kell elrontani a szilvesztert? – nyögte ki András ugyanazt a mondatot, amelyhez mindig menekült.
Eszter keserűen elmosolyodott, vállára kapta a táskát, és kilépett a lépcsőházba. Alig telt el egy perc, már hallotta is bentről Erzsébet visítását: „Őrült nőszemély! Hála az égnek, hogy elment! András, eszedbe ne jusson utána rohanni!”
András nem rohant.
Eszter taxit hívott, és csak nagy nehezen ért haza a saját lakásába annyira, hogy ott hallgassa meg az éjféli köszöntést.
A válás csendesen és gyorsan lezajlott. A kérelmet Eszter nyújtotta be. Nem akart vagyonmegosztást, nem vitatkozott semmin: megjelent, aláírta a papírokat, aztán távozott.
András az utolsó tárgyalásra el sem ment. Csak egy üzenetet küldött: „Ne haragudj, bent tartottak a munkahelyemen.” Eszter elolvasta, sóhajtott egyet, majd kitörölte a számát a telefonjából.
Az első három hónap kegyetlen volt. Éjszakánként sírt az egyszobás lakásában, tortákkal és süteményekkel próbálta betömni a fájdalmat, de egy idő után összeszedte magát.
Az étteremben felajánlották neki a séfhelyettesi, majd nem sokkal később a séfi pozíciót. A kollégái becsülték, a férfi felszolgálók kedves megjegyzésekkel próbálták felvidítani, Eszter azonban senkire sem figyelt igazán.
Eltelt egy év. Aztán még fél.
Eszter hetvenöt kilóra fogyott. Nem diétázott görcsösen, nem sanyargatta magát; egyszerűen a nyugodtabb élet, a kiszámítható napirend és a béke tette a dolgát.
Vett magának egy új ruhát, pirosat, mert egy kollégája születésnapjára készült. Meleg júliusi este volt, az ablakon túl ciripeltek a tücskök, amikor megszólalt a telefonja.
A szám nem volt elmentve, mégis azonnal felismerte. Erzsébeté volt.
– Halló – szólt bele óvatosan.
A vonal túlsó végén zokogás tört fel. Nem színpadias hüppögés, hanem igazi, fuldokló sírás, csuklással és elakadó levegővel.
– Eszterkém… drága Eszterkém… bocsáss meg nekem, az Isten szerelmére, kérlek, bocsáss meg!
Eszter elvette a telefont a fülétől, ránézett, mintha az eszköz hirtelen élő varanggyá változott volna, majd lassan visszaemelte.
– Erzsébet? Maga az? Mi történt?