– Az történt, hogy bolondok voltunk! Vén, ostoba bolondok! – zokogta Erzsébet. – Eszterkém, menj vissza Andráshoz! Tönkremegy nélküled! Te voltál a legjobb meny a világon! Nem is meny voltál, hanem arany!
Eszter leült az ablakpárkány szélére. A szíve nem ugrott meg, nem kezdett vadul kalapálni.
– Mondja el – felelte röviden. – Mi történt pontosan?
Erzsébet pedig, a sírástól fuldokolva, mindent rázúdított. Kiderült, hogy András a válás után egy darabig sajnáltatta magát, aztán fél év múlva összejött Viktóriával, aki tíz évvel idősebb volt nála.
Viktóriának volt egy lánya is: a tizennyolc éves Lilla, feltöltött ajkakkal, márkás táskával, és olyan tekintettel, mintha az egész világ tartozna neki valamivel.
Kezdetben Erzsébet és Júlia még örültek is.
„Na és, hogy idősebb? Legalább mutatós nő, nem olyan, mint az a te gömböc Esztered” – mondogatták elégedetten.
Csakhogy Viktória nem Eszter volt. Nem főzött nekik húslevest, nem sütött süteményt, és esze ágában sem volt beengedni őket előzetes telefon nélkül.
Már az első héten lecseréltette a bejárati ajtó zárját. Amikor Erzsébet követelte a kulcsokat, Viktória higgadtan ennyit mondott:
– Erzsébet, ez András és az én otthonom. Itt magánéletünk van, érti? Részt szeretne venni benne? Nem? Akkor a lépcsőházkulcsot megkapja, de mielőtt jönne, egy órával előtte telefonáljon.
– Kidobott minket! – zokogta Erzsébet a telefonba. – El tudod képzelni, Eszter? Kidobott! Azt mondta, ha még egyszer hívatlanul beállítunk, rendőrt hív, és feljelent minket birtokháborításért!
Eszter szája sarkában halvány mosoly jelent meg. Gondolatban megtapsolta ezt a Viktóriát. De a történet java csak ezután következett.
Augusztusban Nórának, András mostohalányának születésnapja volt. András, Viktória ösztönzésére, egy új Kia Rio kulcsait adta át neki ajándékba.
Hitelre vette az autót, és egy idegen lánynak fizette a törlesztőrészleteket, miközben a saját anyja és húga otthon ültek, bezárkózva a lakásukba, és egymást sajnálták.
– Eszter, gyere vissza – könyörgött Erzsébet. – András boldogtalan. Az a nő folyton marja, nem engedi, hogy találkozzon velünk. Mi Júliával mindig is szerettünk téged!
– Szerettek? – vágott közbe Eszter csendesen. – Tönkretették az életemet, miközben kövér hisztérikának neveztek.
– Megváltoztunk! Mindent megértettünk!
– Erzsébet, maga nem azért akarja, hogy visszamenjek, mert szeret. Hanem azért, mert mellettem kényelmes volt az életük. Mert rajtam lehetett taposni. Most magukon taposnak. Nem kellemes, ugye? Ezt hívják karmának. Arassák le, amit elvetettek. Én pedig sok türelmet kívánok az új menyükhöz és az unokájukhoz. Remélem, bőven jut majd maguknak sóból és cukorból. Viszontlátásra.
Letette a telefont, letiltotta a számot, majd némára állította a készüléket.
Aznap este Eszter a tükör előtt állt piros ruhában.
Gömböc? Lehet.
De milyen gyönyörű gömböc.
Harminckét évesen először érezte igazán királynőnek magát.
Nem volt többé anyósa, aki mindenbe beleszóljon. Nem volt mellette rongybaba férj. Nem volt mérgező sógornő sem.
Csak egy éttermi vacsora várt rá, a saját lakása, és az a szabad élet, amelyet végre senki nem sózhatott el helyette.
A város másik végén, egy régi panelházban pedig két nő sírt keservesen, és átkozta azt a napot, amikor mások salátájába sót szórtak.
Mert most az ő életüket lepte be a só, egészen a fejük búbjáig.
És ez volt a legigazságosabb fogás, amelyet Eszter valaha feltálalt.