– Nem is fogom – felelte Eszter csendesen. – Már kitaláltam, hogyan tovább.
Másnap beült egy kávéra a barátnőjével, Nórával, és az elejétől a végéig elmesélte neki, mi történt.
– Vagyis egyszerűen rád osztották tizenöt ember etetését, anélkül hogy bárki megkérdezte volna, vállalod-e? – vonta fel a szemöldökét Nóra.
– Gábor pedig azt mondja, túl nagy ügyet csinálok belőle.
– Ez nem apró modortalanság – jelentette ki Nóra. – Ez nyílt semmibevétel.
Eszter lassan bólintott.
– Pontosan erre számítanak. Hogy lenyelem, és teszem, amit várnak tőlem.
– Akkor mi lesz a válaszod?
Eszter elővette a táskájából a kis jegyzetfüzetét.
– Semmi bonyolult. Ha szerintük a főzés automatikusan az én dolgom, akkor nevezzük nevén: ez munka. Márpedig a munkának díja van.
Nóra hitetlenkedve nézett rá.
– Komolyan számlát akarsz adni a rokonaidnak?
– Inkább egy világos árjegyzéket.
A következő vasárnap ismét Júlia és Csaba vidéki házában gyűlt össze a család. Mindenki arra készült, hogy megint roskadozni fog az asztal a fogásoktól.
Csakhogy a megszokott illatok helyett a hűtő ajtaján egy szépen, gondosan megírt lap várta őket.
„Vasárnapi ebéd – díjszabás”
A papíron tételesen szerepelt az alapanyagok ára, az előkészítésre fordított idő, valamint a főzés munkadíja.
Mónika arca egy pillanat alatt eltorzult a felháborodástól.
– Hogy van képed pénzt emlegetni a saját családodnak?
– Engem sem kérdezett meg senki, szeretném-e ezt vállalni – válaszolta Eszter higgadtan. – Én csupán egyértelművé tettem a feltételeket.
Júlia azonnal mohósággal vádolta.
Eszter felé fordult, és nem emelte fel a hangját.
– A múlt héten pirkadat óta dolgoztam, miközben úgy viselkedtetek velem, mintha alkalmazott lennék. A tisztelet nem egyirányú utca.
– Gábor! – csattant fel Mónika. – Állítsd már le a feleségedet!
Egyszerre mindenki Gáborra nézett.
Néhány hosszú másodpercig egy szót sem szólt.
Végül megszólalt.
– Lehet, hogy Eszternek igaza van. Ő csinált meg mindent, mi pedig még csak meg sem köszöntük neki.
Mónika megkövülten meredt rá.